Vannak csendes, békés, s vannak eseménydús napok. Általános igazság ez a bejárati ajtó tekintetében is. A minap, miután elvégeztem néhány munka- és otthoni feladatot, s belesüllyedtem a kanapéba, tökéletes ráérzéssel azonnal kopogtatni kezdett valaki. Felkelek, kikukucskálok: egy soha sem látott szomszéd, aki csak az után érdeklődött, ellenemre lenne-e, ha körbeszigetelné második emeleti lakásának falait, ehhez ugyanis a lakóközösség minden tagjának beleegyezésére szüksége van. Lakása jó pár emelettel lejjebb van, mondom, szigetelje. Távozik.
Kanapé, két perc, csengetnek. Feltápászkodok, ajtót nyitok, elém tárul a szintén ritkán látott postás, aki már csak a ládákba szokta bedobálni, ami jön. Értesít, hogy ajánlott levelet hozott Petrovićéknak, mondom, kár, hogy ide hozta, mert itt ugyan nincs ilyen személy. Pár perc címellenőrzés, névellenőrzés, kijelenti, hogy, „na ezt akkor jól megcímezték”, s távozik. Visszaesek a kanapéra, csengetnek az interfonon. Felemelem a kagylót, egy kisgyerek üvölt, hogy engedjem már be, bent maradt a labda a lépcsőházban, az Uroš meg nem hozta az övét, így ki nem derül, ki ma a gólkirály a tömbházak közötti téren. Beengedem. Félve foglalok helyet, s azon gondolkodom, vajon háromból miért nem volt egyik se az internetről megrendelt csomag…
