Mindig szoktam a kis koldusgyerekeknek pénzt adni, mert nem tudom, hogy ha üres kézzel mennek haza, verést kapnak-e az őket utcára küldő felnőttektől.
Ám a minap a belvárosi, nagy önkiszolgáló folyosóján két átlagosan, sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy takarosan öltözött, szöszi hajú, tejfehér bőrű kis srác – talán testvérpár – lépett oda a boltból kilépő egyik-másik vásárlóhoz. Előttem is megálltak: Néni, tudna adni 100 dinárt? Üdítőre kell – mondta az idősebb srác meghökkentő és becsületre méltó őszinteséggel. Előkotortam a kért bankjegyet, amit udvariasan megköszöntek, majd tovább figyelték az üzletből kijövő vásárlókat, hogy melyiküket szólíthatnák le.
Azóta is azon tűnődöm, miért nem a szüleiktől kértek pénzt üdítőre. Lehet, hogy kaptak, csak már azon vettek innivalót, de még szomjasak voltak, s ez tűnt a legjobb módszernek? Lehetséges, hogy a család szerényebb körülmények között, takarékosan él, s üdítőre és más luxuscikkekre nem költ, a srácok meg megkívánták a szénsavas innivalót? Bulit szerveznek a haverokkal, iskolatársakkal, s nem akarják a kiadásokkal a család költségvetését terhelni? Nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, ha az anyukájuk meglátta volna a bolt előcsarnokában koldulni csemetéit, ott ájult volna el menten rémületében és szégyenében.
