Azok, akik közelebbről ismernek, pontosan tudják, hogy számomra a bulik, azok bulik, és hogy nem szoktam az ünneprontó címben tündökölni, sőt... Mégis van olyan típusa az ünnepségeknek, amelyeket nem szeretek, ez a Derítsük ki a baba nemét! buli. Ilyenkor összeül a szűkebb család és a baráti kör, és izgatottan várják, hogy amikor a babát váró pár felvágja a tortát, milyen színű krém látható abban, vagy amikor kipukkasztja a lufit, milyen színű konfetti teríti be a földet. Az ilyen összejöveteleken próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, van, hogy sikerül, de sajnos az is előfordul, hogy csak meredten ülök, evésbe fojtom a bánatom, és arra törekszem, hogy túléljem azt a pár órát. A napokban ismét egy ilyen összejövetelre voltunk hivatalosak, és néhány hálaimát el is mormoltam magamban, hogy aznapra jutott egy hosszabb terepmunka, így nem is tudnánk kivárni a lufipukkasztást, gondoltam magamban, hogy akkor megúszom... De nem így lett, másnap szabad voltam, így beültünk az autóba s elugrottunk ebédre, tortára. Meglepő volt, de másnap kényelmesebben éreztem magam ezen a bulin. És hogy számomra miért olyan nehezek az ilyen típusú összejövetelek? Mert a fiam megszületése előtt és utána is elvesztettem egy-egy magzatot, így én azt az elvet képviselem, hogy a gyermek megszületéséig nincs mit ünnepelni, és ehhez kitartóan ragaszkodom is. Az első veszteségélménnyel 8 hónapos terhesen kellett megbirkóznom, a második eset korábban, 3 hónapos terhesen ért utol, de az már könnyebb volt, mert akkora már megszületett a fiam. Az idő sokat gyógyított ezen a két seben, de még mindig fáj. A tejfakasztó bulikon azonban már az enyém a buli királynője cím.
