Elnézem az embereket az utcán, akiket tíz, húsz, harminc éve látásból ismerek innen a boltból, a hentesüzletből, az utcáról és megállapítom, hogy nem is kell szembefordulnunk egymással, látni mindenkin az idő múlását. A valamikori feszes testtartások kicsit hajlottabbak, a gerinc már nem tart olyan egyenesen, a lépések kimértebbek, kicsit megfontoltabbak, lassúbbak és az alak is változik. Aki nem hízott el azon is ott az idő nyoma, ha csak hátulról nézzük is. Aki kerékpározik, lassabban teker, aki gyalogol, az sem siet. A rohanás a fiatalság velejárója, egy idősebb nem rohan sehova, neki mindenre jut ideje. Furcsa, hogy ilyesmivel foglalkozom, de mostanság rendre megfigyelem ezeket a dolgokat. Valószínűleg ez nálam is az idő múlásából ered. Nem emlékszem, hogy a húszas éveimben foglalkoztatott volna ilyesmi, vagy egyáltalán észrevettem volna ezeket a dolgokat. Mostanság viszont elmorfondírozgatok rajtuk, pláne, ha egy olyan közelebbi ismerőssel futok össze, akit korábban nagyon dinamikusnak láttam, az utóbbi időben pedig észreveszem rajta a változást, az öregedést. Mert ez valahogy gyorsan jön, sokáig nem is látni az idő múlását, szinte kortalannak tűnik az ember, aztán egyszer csak hirtelen ott van, szemmel látható. Hát ez van. Örökké szépek szeretnénk maradni, ugyanakkor sokáig akarunk élni, de a kettő sajnos nem megy együtt.
