A hétvégén Magyarországra igyekeztem eljutni egy kicsit kikapcsolódni. Szombaton délelőtt 10 óra után el is indultam a gyálai határra, gondolván, hogy ott gyorsan átjutok az anyaországba. Útközben megálltam tankolni, és nagyjából 11 órára már el is értem az országhatárt. A szerb oldalon 8–10 autó állt előttem, ami nem a legjobb, de nem is vészes. A sor sajnos nagyon lassan haladt, így mögöttem egyre hosszabb lett az autós sor, mire a szerb határőrök megnyitottak még egy kaput a gyorsabb átjutás érdekében. Gyorsan-frissen le is csaptam a lehetőségre, beálltam az újonnan megnyitott kapuba és már mosolyogva számoltam vissza a perceket, hogy mindjárt átjutok mindkét ellenőrző kapun és mehetek Isten hírével tovább. Sajnos nem így történt. A szerbek gyorsan engedték az embereket, ám a sor megtorpant, és összeért a két határ. Gyanítottam, hogy ez azért van, mert honfitársaink egy kapun engedik át a népet. A gyanúm beigazolódott, így több mint 40 percet várakoztam a két határ között. Nagy nehezen a magyar kapuhoz értem, és már csak egy autó volt előttem. Az épület teraszán több egyenruhás is vígan telefonált, vagy épp nyomkodta a készüléket, beszélgettek, mintha semmi dolguk sem lenne, miközben a kocsisor egyre nőtt. Az előttem álló kocsiból kiszállt a sofőr, hogy felmutassa az okmányait, amikor megkérdezte kedvesen a határőrtől, hogy miért csak egy kapun dolgoznak, amikor a szerbek kettőn. A válasz az volt, hogy nem indokolt még egy kaput nyitni, egy kicsit mindig kell várni. Kérdem én, mikor indokolt még egy sorban átengedni az embereket, ha nem akkor, amikor összeér a két határ?
