Idén 50 éves a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. A jeles alkalomból felkerestük W. Boros Gabriellát, a szín- és filmművészeti megmérettetés fő szervezőjét és „mindenesét”, meséljen nekünk a vetélkedőhöz fűződő kapcsolatáról.
Középiskolás korodban részt vettél-e a KMV-n? Milyen élmények fűznek hozzá?
– Aki valaha részt vett rajta, akár versenyzőként, akár nézőként, annak meghatározó élményt jelentett, és jelent a mai napig. Akit egyszer megérintett a hangulata, a varázsa, az örök káemvés marad. 1986 óta követem a rendezvényt, és számtalan élmény fűz hozzá. Az utazások Óbecsére és Szabadkára, a tavaszillat, a barátkozások, a bulik, az izgatottan szorongatott kezek, amíg a „mieink” voltak a színpadon, a hajnalig tartó, világmegváltó nagy beszélgetések… nagyon szép volt! Tavaly óta a fiam is KSZFV-s, és az utóbbi években több akkori ismerősnek a vonásait vélem felfedezni egy-egy középiskolás arcán…
Mióta veszel részt a szervezésben? Mennyire jelent kihívást a feladat?
– Ez a dátum is a múlt évezredre nyúlik vissza. (nevet) 1995-ben szerveztem először, az idei a 23. vetélkedőm. 2017-ben ugyanakkora kihívást jelent, mint 1995-ben. Ugyanolyan izgalommal várom a jelentkezéseket.
Mesélj a szervezés mikéntjéről! Kik vesznek még benne részt rajtad kívül, és hogyan zajlik az egész?
– Folyamatosan, ahogyan érkeznek a benevezések, megkezdődik a telefonálgatás, levelezés. Ez az „ismerkedés fázisa”. Pótolom az esetlegesen hiányzó adatokat, megbeszéljük a felmerülő kérdéseket stb. Aztán jön a „matekos” része. Számolom a perceket, mármint a színpad előkészítéséhez szükséges időt és az előadások, filmek hosszát. Minden percet hasznosan kell eltölteni, mert legtöbbször nagyon kevés idő van a technikai átállásokra. Úgy kell összeállítanom a programot, hogy a nézők ne vegyenek észre semmit abból, milyen kapkodás zajlik éppen a színpadon, és ne legyenek üresjáratok, mindig történjen valami. Zökkenőmentesen kövessék egymást az előadások, a filmek és a szakmai beszélgetések. A sorrend összeállítása okozza a legnagyobb fejtörést és a legtöbb álmatlan éjszakát. Mindezt megelőzi a zsűritagok kiválasztása és meghívása. Igyekszem olyan szakembereket hívni, akik amellett, hogy a mi színházi, illetve filmes világunk kiválóságai, egyben jó pedagógusok is, és úgy tudnak szólni a fiatalokhoz, hogy elemzésükkel, véleményükkel segítik további munkájukat, utat és lehetőségeket mutatnak, válaszolnak a kérdésekre, rámutatnak az esetleges hibákra, de képesek dicsérni is. Ezeket az előkészületeket, szervezési munkákat egyedül végzem. A vetélkedő lebonyolításánál már ott vannak a technikus fiúk, akik a díszletezést, fényezést, hangosítási feladatokat végzik, meg a lányok, akik a szendvicset és az elmaradhatatlan zsíros kenyeret „gyártják” reggeltől éjszakáig.
Mi jelenti a legnagyobb sikerélményt?
– Amikor a csapatok visszatérnek. És amikor csillogó szemmel, kis hátizsákjukat sok-sok élménnyel és jó tanáccsal megpakolva mennek haza, és már azon törik a fejüket, mi lesz a következő előadás, film, amit el fognak készíteni.
Megosztanál velünk a rendezvényhez fűződő emlékeidből néhányat?
– Nagyon sok emlékezetes pillanat volt. Öröm, sírás, nagy ölelések, boldogság… otthon hagyott kellékek, rögtönzések, de előfordult, hogy mentőt kellett hívni, és olyan is történt, hogy valaki olyan jól érezte magát a színpadon, hogy abba sem akarta hagyni. Számomra a legnagyobb örömöt az jelenti, amikor évek elteltével viszontlátom a régi KSZV-seket, hallok róluk, vagy megkeresnek, és elmesélik, milyen sikereket értek el a színházi és filmes területen vagy bármi másban.
A színdarabok és filmek számát tekintve hullámzó a felhozatal, az utóbbi években viszont növekedni látszik: ez bizonyára a jó szervezésnek is köszönhető. A 90-es években megesett, hogy csak két-három előadás jelentkezett a vetélkedőre. Mi mindent kellett megtennetek annak érdekében, hogy többen jelentkezzenek?
– Minden tiszteletem és elismerésem a fiataloké és – nem mellesleg – azoké a tanároké, színészeké, rendezőké, filmeseké, akik segítik őket, hogy létrejöjjenek ezek az alkotások. Óriási dolog ez, és hatalmas munka! Az, hogy ezek a fiatalok „feláldozzák” szabadidejüket, felkelnek a számítógép elől, és próbára járnak, ahol együtt, csapatban létrehoznak valamit, együtt megizzadva érte, ez fantasztikus. Becsülendő és dicséretre méltó! Nem túlzás, amit mondok. Aki már végigkísért ilyen vagy olyan formában egy próbafolyamatot, pontosan tudja, miről beszélek. Azokról pedig, akik foglalkoznak a fiatalokkal, szintén csak elismeréssel tudok szólni. Nem elég a szakmai tudás. Persze nagyon fontos, de itt egyszerre kell tanítónak, pszichológusnak és barátnak lenni, hogy felnézzenek rájuk, és közben megbízzanak a tanárban. Az, hogy készül-e valahol előadás, film, úgy gondolom, nem elsősorban a KSZFV-s szervezésen múlik. Az iskolákban, színházakban, művelődési házakban kell teret és lehetőséget biztosítani. Bátran lehet segítséget kérni szakemberektől, biztosan készségesek lesznek. Nem utolsósorban az olyan programok is ennek érdekében jöttek létre, mint például a Deszkára fel! vagy a MadT tábor és a filmes táborok.
Színvonalban, a produkciók számában hol tart most a rendezvény? Elképzelhetőnek tartod-e, hogy kétnapossá váljon, amikor nagyon sokan jelentkeznek?
– A színvonal stabil. Ami a második kérdést illeti, a résztvevőket mindig arra kérem, sőt szigorúan kötelezővé teszem (nevet), hogy egész nap ott legyenek, és nézzenek meg minden előadást és filmet. Szerintem ez a legfontosabb. Eljönni egy találkozóra, bemutatni az előadásunkat, filmünket, majd rohanni haza… hát, ez nekem nagyon nem tetszik. Elveszik a lényege, a varázsa, mindene. Meg kell nézni mások munkáját, meg kell hallgatni a zsűri értékelését, mert mindenből tanulni lehet, mindenből nyerni lehet. Szinte mindegy, hány napig tart, csak legyen itt mindenki végig. Sokszor mindenki rohan, vagy a járművet csak néhány órára lehetett kibérelni, vagy ilyen olyan-okból haza kell sietni. Ha kétnapos, a zsűrinek is két napig itt kell lennie. Ez nem olyan verseny, ahol egy feladatsort meg kell oldani, aztán a megoldáskulcs segítségével kijavítjuk. Ez szubjektív döntések sorozata. Ugyanannak a zsűrinek kell látnia és véleményeznie minden előadást. Lehet, hogy más összetételű zsűri másképp látja, értékeli az alkotásokat. Ez többször meg is történt: ugyanazt az előadást másképp rangsorolta a zsűri az amatőr szemlén, és más véleménnyel volt a KSZV-n. Támogat bennünket a község is, a Magyar Nemzeti Tanács is. Ennek köszönhetően az idén sikerül is kétnapossá tenni a rendezvényt, szállást biztosítani a résztvevőknek, és közös esti programot is szervezünk.
A 2000-es évek közepétől filmek is szép számban szerepelnek, sokszor ez iránt nyilvánul meg a nagyobb érdeklődés az alkotók részéről: mi a véleményed erről a kategóriáról? Esetleg kiszoríthatja-e egyszer teljesen a színpadi produkciókat, vagy jól megférnek egymás mellett?
– A kettőt nem hasonlítanám össze, és nem is jelenteném ki, hogy melyik iránt van nagyobb érdeklődés. Talán bátrabban fognak hozzá egy film elkészítéséhez, mint egy előadáshoz. Manapság, amikor már egy kamera nem elérhetetlen álom, mint kezdetben volt, sőt akár egy mobil és egy számítógép segítségével is létre tudnak hozni néhány perces filmet, szerintem ez teljesen normális. Nagyon jól megférnek egymás mellett! Kiszorításról pedig szó sincs, mindkettőnek itt a helye!
A KMV idén az 50. jubileumát ünnepli. Te hogyan éled meg ezt?
– Kívánom, hogy ennek a rendezvénynek még nagyon sok jubileuma legyen. A létjogosultsága, fontossága annyira egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, hogy ez nem is lehet kérdés. Segítsük fiataljainkat, olvassunk sokat, nézzünk filmeket, és természetesen minél többet járjunk színházba!
