Na, idén is volt tavaszunk, kérem tisztelettel – teljes félórára! Körülbelül addig tartott, míg délelőtt a szerkesztőségből átsétáltam az aktuális sajtóesemény színhelyére. A kalapot már akkor is az irodában hagytam, és a kiskabátot sem gomboltam be, így a langyos szellő szabadon simogathatta a kobakomat, és a nyakamnál az ing alá is jutott belőle, szinte faltuk egymást egész úton… Mesés ez a primőr gyümölcs, az idei első zamatos napfény, annyit kortyoltam belőle, amennyi csak belém fért. Ilyenkor érzem, hogy vagyok valahol, haladok valami felé, értelmet ád létemnek és érzelmeket fakaszt a keblemből! Nem mellesleg a télvégi nyavalyákból is kigyógyít azonmód, érintése nyomán mosolyrügyek fakadnak az orcákon.
Fotó: Dávid Csilla
Aztán amikor úgy fél tizenegy táján visszafelé indultam, már a kapuban észrevettem, hogy itt van a nyár, máris beköszöntött, soknak bizonyult a kiskabát, túlságosan melegített a vékonyka flaneling is, utam végén jólesett bemenekülni a gyilkos sugarak elől a hűvös lépcsőházba.
Boldog kiskatonaként a kezdetektől azzal riasztgattak bennünket a „dzsombák”, hogy na, majd ha mentek Pasuljanára, az lesz csak az igazi haddelhadd! Mert ott bizony annyira szeszélyes az időjárás, egyetlen nap alatt az összes évszakot meg fogjátok tapasztalni – és nem a tél lesz a legkellemesebb, elhihetitek! Egy idő után persze nem vettem már komolyan a számtalan rémtörténetet, s noha megbízható forrásból is hallottam egyszer-kétszer, hogy tényleg nem semmi az a vidék, sokkal inkább kíváncsian vártam a „nagy utazást” – egyhetes hadgyakorlatra látogattunk oda természetesen – mintsem berezelve.
Tél vége vége felé jártunk, februárban. Itthon szürke latyak a szürke felhők alatt, se hús, se hal évszak, mint oly gyakran az utóbbi években, évtizedekben, a vezetőség a biztonság kedvéért bepakoltatta velünk a teljes ruhatárat, aztán ami ott várt – az maga volt az Örök Tavasz! (Új-Zéland lehet ilyen.) Az éjszakák csak enyhén frissesek, a reggelek és esték kellemesen langyosak, napközben pedig alig győztünk elrejtőzni az altisztek elől, hogy kibújhassunk a fullasztó vászonzubbonyokból, és egy ingben, olykor trikóban süttethessük magunkat a nappal a hegyoldalban; csakugyan, mint a gyíkok, ahogy akkoriban neveztek bennünket az öregkatonák. (Gondolhatja az olvasó, én, „a vajdasági Švejk”, naná, hogy a könnyebbik végét ragadtam meg a munkának – sokkal inkább pihenés és üdülés volt számomra ez az egy hét, mint megerőltető hadgyakorlat…)
Adódott a Pasuljanán egy megdöbbentően gyönyörű, már-már transzcendentális élményem is. Amikor a reggeli sorakozón – ahol mégis csak illendő volt megjelennem úri dolgomban is – a zászló felhúzására várakoztunk, a szemközti hegycsúcs mögött éppen jött fel a vöröslő napkorong. Ez volt az egyetlen alkalom eddig az életemben, hogy nem csupán Galileibe vetett bizalmamnak köszönhetően hittem a heliocentrikus világban, hanem közvetlenül is megbizonyosodhattam róla. A horizontra függesztett tekintettel egy az egyben éreztem, ahogy tovagördül velem a Föld. Térben és időben haladtunk a reggelből a délelőttbe, a mostból az azutánba – a télből a tavaszon át a nyár felé és tovább. Elképesztő energiákat éreztem magam körül és önmagamban is. Tulajdonképpen egy voltam veled, vele és mindennel.
És igen: akkor és ott éltem meg legutoljára igazi évszakot. Anno 2002-ben. (Pasuljanske Livade, love Ya 4 ever!)
Vajon sejti-e majd a kedves olvasó, mikor írom e sorokat? Ahogy most kilesek az ablakon, látom, vékony felhőtakaró kúszott a nap elé alattomban, holott fél órával ezelőtt az még hét ágra sütött – nem beszélve a dél körüli intenzív nyárélményről. (Elárulom, most 17.46 van.) Írásom megjelenésének napján sütni fog-e vajon? Ónos esőt, langy tavaszi szellőt, kánikulát, netán havazást hoz-e majd ez a szombat?
Várom már, hogy a divat rámozduljon a rendszerint uralkodó szeszélyes időjárásra. Igaz, régóta léteznek kigombolható bélésű, lecipzározható ujjú dzsekik, nekem is akad a gardróbomban, ám ez mára túl kevésnek bizonyul. Közben – bundában, esőkabátban, fürdőruhában, sportzakóban, ezeket folyamatosan cserélgetve – haladunk-e valamerre, vagyunk-e valahol, vagy csak merő szeszély ez az egész világ az időjárásával együtt? És melyik volt előbb? Az anyatermészet összekuszálódása hozta magával ezt a céltalan, minden rendszer híján tébláboló emberiséget – vagy a mindent a maga vélt méreteihez igazítani kívánó, ám (érték)rendjét lassanként teljesen elveszítő ember munkálkodásának köszönhető ez az évszakokat is összekócoló fejetlenség a természetben? A tyúk és a tojás esete.
Pedig de jó lenne tudni… Magamban ugyan bármikor meg tudom teremteni bármelyik évszakot – ám a „bármikor” és „bármelyik” még messze nem rendszer. Arra pedig nagy szükség lenne… A rendre, a ciklusokra, talpunk alatt a talajra. És hogy a Nap, a Hold és a csillagok a fejünk felől el ne vesszenek.
