2024. április 26., péntek

Szobrok és homály

Arany János sorsa a nemzet tükre. Ilyen bohóságok jutnak az ember eszébe, amikor március 15-e ünnepéhez közeledik az idő, ráadásul egy olyan évben, ami Arany-emlékév is egyben.

Milyen sors, és mit mutat a tükör?

A kérdés nem vehető komolyan, a sorsát mindenki maga alakítja, sorsának ő maga a kovácsa, ahogyan azt a latinórák homályából még fel tudjuk idézni: Faber est suae quisque fortunae. Ez egy jó mondás, nem a lehetséges igazságtartalma felől, hanem a latingyakorlás felől nézve. A latin nyelv logikája és szerkezete világosan megmutatja magát.

Felvetődhet egy másik kérdés, kit érdekel az ilyesmi, amikor elegendő a kompetencia fejlesztése, a készség, a képesség. Talán így is van, nem értek a pedagógiához, soha nem is értettem.

De azt sem értem, ha nincs műveltségünk, tudásunk, ha nem magoltuk be a latin közmondásokat, honnan fogjuk tudni előrántani őket?

Felejtsük el az elemzést, a declinatiókat (latin névszóragozás), hagyjuk az igeidőket és kötőmódokat, és válaszoljunk arra az egyszerű kérdésre: ha nincs tudásunk, honnan fogjuk tudni alkalmazni?

Utánanéztem. „A kompetencia azt a képességet jelenti, amelynek birtokában a komplex feladatokat adott kontextusban sikeresen oldjuk meg.”

Nem lettem sem nyugodtabb, sem okosabb, nem is értettem meg, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy nem magolni kell, hogy magolni nem kell.

Az irodalomoktatásban, a történelemórán, a latinórán mik lehetnek azok a komplex feladatok, amelyeket adott kontextusban sikeresen tudunk megoldani olvasás, magolás nélkül? Nem mintha nagy boldogság volna a memoriter, de a fogorvos sem jelent boldogságot az életünkben, mégis szükségünk van rá.

Annyi bizonyos: „…a szellemi elitben jelentős valami a memoriter. Hogy szövegek garmadáját kell tudnia, fejből és szóról szóra annak, aki e szellemi elit tagjává óhajtana lenni. Talán érdemes megfontolás tárgyává tenni azt is, hogy elég-e, elégséges-e, ha valaki – mondjuk – csak késői, egyetemi éveiben kezdi el úgy fogyasztani a szövegeket, hogy azok igazán a sajátjaivá válnak. Nem zárja-e ki önmagát valami talán fontosból, talán törekvésre érdemesből az, aki elvi vagy egyéb, mondjuk lustálkodási okokból elzárkózik a memoriter elől.”

A kérdés fontos, megkerülhetetlen, de el fogok siklani felette.

Megtehetem, a memoriter híve vagyok, ebben nincs semmi meglepő és újszerű, aki ismer, tudja, hogy sikítófrászt kapok, amikor a készséget helyezik a tudás elé/fölé. A megszerzendő műveltség elé/fölé. Amit – sajnos – magolás, memoriter nélkül képtelenség megszerezni.

Mindezek után érthető, hogy kegyetlen szülő voltam, boldogan és felhőtlen örömmel vetettem magam a kikérdezés feladatába. Kíméletlenül. Így volt ez a Toldi első néhány versszaka esetében is.

És nem érdekelt, megmarad-e a vers, megmaradnak-e a sorok. Mert nem fontos. Az érzés a fontos, az érzület, a benyomás, a szépség, a látásmód.

Számos átköltése ismert az első sornak, de természetes, hogy ez az életben is előadódott.

Az osztály röhögve dőlt a padra, amikor az egyik gyermek kínlódva nekiállt: Ég a napmelegtől a kopár sík szarja…

Óriási röhögés, a gyerek fejében homály. Nem értette, nem érthette: mit röhög az egész osztály?! Számára ez volt az egyetlen logikus dolog. Sík vidéken nőtt fel, itt, Bácskában. Látott már nyáron mezőt. Látta, hogy ég a sík vidék a naptól, és az ürülék, birkák, madarak, rókák ürüléke miképpen fehéredik ki a fojtón tűző naptól.

Újraszületett egy vers. Aktualizálódott egy közepes tanuló fejében, aki amúgy rendkívül unta Arannyal együtt az egész irodalom és magyar nyelv elnevezésű tantárgyat. Nem ismerte a Pajzán Toldit, amit én otthon, mintegy kedvcsinálónak, előkerestem.

Mégis teremtett a saját tapasztalata alapján valamit, amire Arany János ugyan nem gondolt, komoly és szomorú fejével, de Szabadkán, a kétezres évek elején egy későbbi vízvezeték-szerelő meglátott a versben. Kitapintotta, a maga világára formálta.

Így is lehetséges, hogy Arany János sorsa a nemzet tükre legyen, de nyilvánvalóan nem erre gondoltam.

Ez volna a vidámabb verzió, de mikor voltunk mi egy vidám nemzet?! Hacsak akkor nem, amikor a legvidámabb barakkban élt a nemzet egy része, el nem kötelezett szabadságban mi, a többiek meg – mindenki tudja a magáét…

1848 és Arany János.

A forradalom meghatározta a sorsát, sorsában a nemzet tükre: magány, kiszolgáltatottság, életre taszítottság, tűzre vetett Kossuth-bankók, nincstelenség. Aztán feláll. Kiegyenesedik, sohasem úgy, mint amikor még élt a barátja, nevet, sohasem úgy, mint amikor még hitt a győzelemben, és él.

Ha már él, akkor alkot is. Nincs más útja, ez a sorsa: a tehetség szétveti, dörömböl a lelkében, ostorozza, fojtogatja, magába szívja, kiköpi, szétveri. Shakespeare-t fordít. Balladákat ír. Fogalma sincs arról, hogy a balladai homály gyönyörű esztétikai megvalósulása miként válik, válhat a magyar irodalomban és kultúrában önmaga ellenségévé azzal, hogy piedesztálra emeli a homályt, elvetve a balladai tragikusság szépségét. Szétken. Nem akarja majd a tisztánlátást. A gondolatrendőrök kedve szerint válogat.

Arany János egy Petőfi-szobor avatóján tüdőgyulladást kap, és meghal.

Beteljesíti a sorsát, maga kovácsolja, építi. A latin közmondás, anélkül hogy filozófiai és pszichológiai mélyrétegekbe mennénk, igazolja jelentését.

Petőfi-szobrok, Kossuth-szobrok, nemzeti színű virágokból felséges koszorúk. Megemlékezés, küzdelmes történelem, büszke pillanatok, a lánglelkű költő és Kossuth.

Mifelénk kevés az Arany-szobor és a Széchenyi-szobor. Nem számolom, annyira kevés. Nem jut sok hely a mérlegelőknek, a hosszú távon gondolkodóknak, a másként forradalmároknak. De ami nincs, az még lehetséges.

Széchenyi azt írta a Naplójában: „Ritkán látni embereket, akik annyira előítélet nélküliek, mint a szerbek. Tudják, hogy barbár elnyomás alatt voltak, és állandó háborúik alatt nem gondolhattak másra, mint szabadságukra. S tetszett nekem, hogy mindenben egyszerűek, tetszett értelmes elvük, hogy ott kezdjék, hova más népek már eljutottak.”

Most olvasom, hogy korábban, talán januárban, volt valami tüntetés Budapesten, hogy Lukács György szobra maradjon a helyén.

Tüntetés legyen okvetlenül, mert az a szabadság kifejezésének egyik mérhető módja.

Tüntizni jó.

Megnéztem a szobrot, érdekesnek találtam. Van benne, ahogyan megformálta az alkotója, valami bátortalan toporgás, öreges nyammogás, van benne valami esendő, emberi.

Egészen megdöbbentő. Ezt sosem gondoltam volna róla, arról a gondolat-rendőrezredesről.

A tüntetők hazamennek, sötétedik, el is fárad a test meg a lélek, Lukács György meg még ott lógatja a fejét – egy ideig.

Mindabból, amire következtetni lehet a szerint a néhány mondat szerint, amit Lukácsról írtam, és amit gondolok is, ez a véleményem, nem az következik, hogy Hamvast olvasom állandóan. Vagy hogy csakis az Újhold-nemzedék sorsa foglalkoztatna. De nagyon közel áll hozzám. Ahogyan talán hozzájuk állt közel Babits Mihály – és amiért nekik ment a jelzett, lógó fejű Lukács.

Ami engem illet, már azért, amit Babitsról mondott és az újholdasokkal tett, késő van elvinni a szobrot. De ami késik, remélhetőleg nem múlik.

Értem én, ha jól értem, amit olvasgattam az évek alatt, hogy az újholdasok ijesztőek voltak, mert nem tojtak be a nácik alatt sem. Amiből arra lehetett következtetni, hogy van erkölcsi meggyőződésük, vannak elképzeléseik, eszményeik, amit nem érhet el a kommunista ideológia, az a politika (sem) nem érhet el akkor sem, ha lerántja magához, ha ráhemperedik, fojtogatja, letiltja, elűzi, kicsúfolja, karakterét, és műveit meggyilkolja.

Van itt valami homály?

Úgy tűnik, állandóan van ez a homály, újrateremtődik valahonnan, valamiért. És megy tüntetni.

És itt kapcsolódik össze a dolog Arany Jánossal. Vettem magamnak a fáradságot, és újraolvastam, amit az elvtárs írt a Toldiról.

Azon csak röhögni lehet, ahogyan Lukács elemzi, és sírni, ahogyan Szerb Antal. A gyönyörűségtől sírni.

És lehet tovább gondolkodni. Például azon, hogy mennyit ártott Lukács és köre Kosztolányinak. Legtöbbet talán a most is tüntiző Heller Ágnes, akinek a könyve, az 1957-ben megjelent Az erkölcsi normák felbomlása – Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában című kötet, ami kinyírta Kosztolányit.

Heller ma már nem vállalja ezt a könyvét. Könnyű neki, megtehette, megteheti. Megírta, aztán nem vállalja, évtizedek múlnak…

De a szellemi helyreállítás munkálataiba azért bele lehet tüntizni. Biztos, ami biztos, vállalás, nem vállalás részletkérdés, amikor a „nagy egész” kerül veszélybe.

Még tovább lehet gondolkodni a betiltott Újholdon. Annak módján. A barátságokban tett károkon is lehet gondolkodni, de legfőképpen azon, hogy ez megtörtént. És miközben történt velük, olyan megengedhetetlen könnyedséggel dobálták rájuk a jelzőket és minősítéseket, hogy azon már röhögni sem lehet.

A homály, úgy tűnik, nem vész el, csak átalakul, új és új alakot ölt, vagy a régi gúnyát veszi magára, kvázi új badge-eket tűzve a hajtókájára.

Ez azért idegesít.

Kell az a memoriter, úgy hiszem. Nemcsak Aranyt, Petőfit, de Széchenyit is be kell emelni. És Szerb Antalt meg Lukács Györgyöt, Kosztolányi Dezsőt és Heller Ágnest.

Mert ahol nincs szövegismeret, ott csak a tüntizés homálya fog uralkodni.

Márpedig a homály csak a balladában jó.

És ha már Arany János sorsa a nemzet tükre, akkor érdemes elolvasni mindazt, amit Arany Jánosról írt Szerb Antal, Kosztolányi Dezső. És nem szabad kihagyni Móriczot és Németh Lászlót és Lukács Györgyöt sem.

Aztán pedig neki lehet állni a memoriternek meg a tüntetésnek. És lehet készülni szoboravatókra. Kinek mihez lesz kedve, ereje és akarata.