Szó, szó, szó… Itt ez a filozófus, aki nem egy Hamlet, és aki úgy gondolja: a szavak teremtik az emberi világot. Apa, anya, kőre kő ‒ íme a nyelvfal!
Danilo Kiš számára a nyelv egyszerre otthon, sors és minden félreértés forrása. Az Anatómiai lecke című, esszészerű vitairat írása közben a szerző a félreértésből (a plágium vádjának ortályából) húzza fel a műalkotás épületét, téglánként mutatva fel a nyelvből és nyelvben élő világ igaz természetét. Akárcsak Szókratész, ő is a méregfiola kihörpintésével védi meg a mundér becsületét, és kergeti szét üldözőit, a hazug lelkeket, a társadalom pásztorait.
Urbán András pedig az a színházművész, aki a félreértésből képes előadást varázsolni. Teljesen logikus lépés tőle, hogy az irodalomnak és azon belül is Danilo Kišnek szóló hommage-ában, a Szerb Nemzeti Színházban készült Anatómiaórájában szintén az iskolai óra, a lecke formáját választja. Ez a meg nem tanult lecke áll a világ önellentmondásai és a szerb társadalom mögött. Mert a nyelvnek réges-régen saját identitása van: ház lett és otthon, az etnikum, a nemzet és ezek védőszervezete, az állam modern principiuma.
A kihagyott leckét ismételgetve idézi Rembrantot, Oliver Frljićet (a szabadkai Népszínház Gyávaság című előadását), Ljubiša Ristić A-moll miséjét, Bakunyin katekizmusát, a kelet és a nyugat, a mi és az ők szembenállásának téziseit, de Urbán beemeli a nacionalistákról szóló leckét is, úgy mutatva fel őket, mint paranoiás, frusztrált senkiket, akik csak másokhoz mérve válhatnak értékelhetővé. Az Anatómiai lecke lehetett volna akár színházi esztétikai tudományos ismeretterjesztő előadás is, azoknak a bukott diákoknak, akik nem tudják megtanulni a „Szrebrenica” szót. Nem téphetik le a ragasztószalagot a szájukról, de szabadok lehetnek a szögesdrót mögött. Az Anatómiai lecke annak a leckének a biflázása, hogy ha új világot akarunk, az anarchisták és a forradalmárok kénytelenek lesznek megtanulni egy új nyelvet.
Az a színpadi megoldás, hogy a férfi előadók parókát hordanak, ami Kišhez teszi őket hasonlatossá, azt szuggerálja, hogy mindannyian, akik rettegünk a reakcióktól, a vádaskodás lehetséges áldozatai vagyunk, ha kiválva a tömegből tisztán és érthetően a saját nyelvünkön merünk megszólalni. Marina Sremac kosztümjei a reneszánsz báli ruhától fokozatosan az alsóneműig csupaszodnak, ami teljes lemeztelenedést sugall, és ez ellentétben áll a dramaturgia (Suzana Vuković) folyamataival: azok ugyanis a brutális valóság (Amfilohije Radović beszéde Đinđić sírjánál) felől a tiszta költészet felé tartanak ‒ afelé a jelenet felé, amely Kiš Szemétdomb című versének hosszú monológja.
Milica Grujičić, Alisa Lacko, Draginja Voganjac, Nenad Pećinar, Višnja Obradović, Igor Pavlović, Sanja Ristić Krajnov, Marija Medenica, Jugoslav Krajnov, Radoje Čupić ‒ az előadás színészcsapata Urbán felismerhető rendezői poétikája mentén táncol, énekel, a fizikai jelenlét és az energia szempontjából erőteljesen, ám csak kevés színészettel és teatralitással. Ez alól kivételt képez Kiš vádlóinak jelenete, amelyben a groteszk-komikus, félművelt doktorkarikatúrák boncolják és négyelik az író testét. A színészek sokkal inkább performerként viselkednek, és mert ők maguk is tanulnak, arra tanítanak minket is, hogy a saját nevükben szólaljunk fel, ugyanakkor Danilo Kiš és a többség minden áldozata nevében is: azoknak a nevében, akiket a csendes terror irtott ki közülünk. A csendes terror ‒ amely az emberi társadalmakat a huszonegyedik században is, az elmúlt század háborúi, koncentrációs táborai, tömeges kínzásai és gyilkosságai ellenére is üldözi.
Az előadás képi megjelenése ‒ Željko Piškorić díszlete ‒ hideg reflektorlámpákból áll, amelyek kusza tartórudakról lógnak, és egy állami-kórházi monstrumot sejtetnek. A színek (a fekete, a fehér és a vörös váltakozása), a fény, az árny és a sötét, amelyeket az előadók útjával összhangba komponáltak, kifogástalan élvezethez juttatnak. A téma érzelmi-lírai ellenpontozása Irena Popović Dragić zenéje, gyengéd kompozíció, majdhogynem ballada ‒ amelynek harmóniájába mértékkel és tiszta szándékkal, ébresztő rombolásként/megrontásként tör be Damir Avdić Testvériség-egység című dala.
Természetesen van itt más is. Urbán András Anatómiai leckéje Danilo Kiš műve alapján a Szerb Nemzeti Színházban komplex, igényes, nagy előadás. Megható, hisz itt van hozzá közel a templom, ahol Danilo Kišt keresztelték, és szörnyű is, hisz tudjuk, hogy e templom eszméiből és nemzeti-államalkotó nyelvéből testvérgyilok és egyenlőtlenség sarjadt. Nem attól provokatív, hogy ingerel, megérint és fáj, hanem mert merszre és méltóságra szólít fel. Mert kihív.
* Lénárd Róbert fordítása
(Dnevnik napilap, 2017. március 1.)
