2024. április 26., péntek
IN MEMORIAM

Vankó Gergely

(1948–2017)

Tegnap helyezték örök nyugalomra szülőfalujában, Bácskossuthfalván a 69 évesen elhunyt földimet, dr. Vankó Gergely filozófust, költőt, írót.

Ha volt igazán a Vajdaságból elvágyódó, és a Vajdaságban magát mégis itt-ott megtaláló szerző, akkor az az ómoravicai, vagy ahogy helyben szívesebben mondják, morovici Vankó Gergely, aki doktori titulussal rendelkező polihisztorként, reneszánsz mindentudóként, a buddhizmus bölcseletének egyetemi tanáraként volt jelen térségünkben. A nálunk is megjelent indiai útirajzaiban a bölcseleti indíttatású Vankó szépírói tevékenysége külön értékkel bírt irodalmi kiadványaink között. Amíg ugyanis a globalizálódó társadalomból minden helyszín könnyedén elérhető, megközelíthető, addig ebben az útirajzban Dubrovnik, vagy Athén említése is csupán emlékezetet idézett, a szerző további kalandjai pedig, akár a 19., vagy korábbi századokban, romantikus egzotikumként hoztak közelebb tájakat, embereket, szokásokat, amelyek időben és térben hirtelen felénk kanyarodtak, majd a széttartó egyenesek módjára egyre távolabb kerültek tőlünk ismét.

Vankó Gergely órája nem a nyugati időt mérte, az ő ideje nem múlik, hanem folyik, kezdet és vég nélkül, valami roppant Möbius-szalag önmagába visszatérő csavart síkja mentén, ahol folytonos az ismétlődés, az ismétlődés ugyanakkor megújulás, egyediségében része a kezdet- és végnélküliségnek. A már költőként kiérlelt történelemtudatát és létértelmezését nem a judeo-keresztény hagyomány határozta meg, hanem a tibeti buddhizmus. Ennek ellenére verskötetei méltán számíthattak az élet dolgai és a versek felett elgondolkodók érdeklődésére, vagyis a zen és a tao gyakorlatilag áttételmentesen – csupán a vers közvetítése által – szólítja meg költeményei révén a közép-európai hagyományokon alapuló művészetfelfogásban felnőtt olvasót.

Miként lehet az idegent otthonossá tenni, a szokatlant elfogadtatni, a másságot eleve lényegszerűen jelenlévőként prezentálni költői művek révén? Az egyszeriségbe és megismételhetetlenségbe vetett hitű versolvasó miként percipiálja az érzékszervei által meg nem tapasztalható kezdetnélküliséget, örökkévalóságot, végtelenséget, a lét és a nemlét egymásra kopírozódó lenyomatát? Szerintem három, egymástól nem független előfeltétel megléte volt szükséges ennek a versbeszédnek a kialakításához.

Először arra, hogy Vankó Gergely a magyar verselést vegye alapul, még ha a keleti formákat is beillesztette költészetébe. A mai magyar költészetben újra létjogosultságot nyerő rím például kiemelten fontos formaeszköze volt. Hagyományos ritmikai szerepe és stilisztikai hozadéka mellett Vankó Gergely verseiben nyomatékadó, felismertető, revelációs csattanót kiváltó szerepe volt. Az ilyen revelációs hatásra kihegyezett versek gyakran koanra hasonlítanak, de a versolvasó érzi, hogy a hatást kiváltó versmondatot magyarul gondolkodó költő vetette papírra. A tibeti buddhisták 108 gyöngyből álló, málának nevezett imafüzérének mintájára 108 négysorost sorjáz például MÁLÁ cím alatt ciklusba, de a változó sorképletű négysorosak verselése a magyar fülnek kedves. Verseiben olykor archaizált, olykor új szavakat alkot, de csak annyit, amennyi fűszer kell az ételbe, hogy a jelenlét, ne pedig a hiány legyen a versbeszéd jellegadó meghatározója.

A költő még a Dharamszálában, a tibeti menekült közösségnek helyet adó indiai buddhista központban, a Dalai Láma rezidenciájában keletkezett verseiben sem hagyta burjánzani a meditációt, nem kívánta illusztrálni a filozófiát, kitartott az alanyi költészet érzéki-érzelmi-tapasztalati megalapozottságánál, írván „Mulandó létünk / Az öröklét / tapasztalása”.

A „semmitől önmagamig” élménye szervesült verssé Vankó Gergely költészetében, tapasztalati látványpanorámája a lepkeszárny hímporától a világegyetem felfoghatatlan távolságáig ívelt. Véleménye, miszerint az írás közel hoz az űrhöz, ugyanakkor eltávolít az elmenéstől. Olyan tapasztalat ez, amit a vers értelmezéséhez szokott magyar olvasók Vankó Gergely költeményeit olvasva maguk is átérezhettek.

Most nem tudom, mi áll előtted, az Út vagy az Űr, kedves Barátom.

Bizonyára bölcsebb lennék, ha elolvashattam volna a Magyarországon publikált filozófiai munkáid sorát.