Ismert személyiség volt körünkben Koncz István okleveles rendező. Az amatőr színjátszás fellendítésével foglalkozott, és kulturális szervezői feladatokat látott el, maga köré gyűjtötte a városka fiataljait. 1970 körül családi házunk egyik szobáját kiadtuk diákoknak. Három muzslai fiatalember szállt meg nálunk. Az albérlők egyike, Zanai Péter, aki színjátszással is foglalkozott, bekeretezett egy igazi Andruskó Károly-grafikát, és az aláírt fekete-fehér metszetet kiakasztott szobánk falára. Konz István rendezőtől kapta ajándékba. Látta, hogy rajzolással is foglalkozom, beavatott saját alkotásai technikájába. Fehér rajzlapra fekete tust csöppentett, majd különböző irányba ezeket a cseppeket széjjelfújta. Ezáltal érdekes rajzolatok alakultak ki. Grafikai sorozatokat alkotott. Minden érdekelte, de leginkább a színjátszás. Elköltöztek tőlünk, és sajnos hirtelen meghalt. Később színes tussal készült munkáimnál ezt a tőle ellesett módszert is alkalmaztam, de összefolyattam a tust, nem csak fújtam.
A művészeti középiskola első osztályába jártunk barátommal, amikor egy sorozat olasz nyelvű könyvet vásárolt. Classici dell’ Arte Rizzoli volt a kiadvány címe. Ezeket a könyveket túl drágának találtam, kölcsönkértem. Egyik könyve Carlo Carrànak, a futurizmus, a metafizikus és mitikus festészet képviselőjének a realista műveit tárta elénk, amelyeket 1910-től 1930-ig alkotott. Nézegettük a színes reprodukciókat, a hozzám közel álló művek részleteit magamba szívtam. Carrozzella című metafizikus festménye nagyon megfogott. A kép végletekig leegyszerűsített, csupán a körvonal formáit meghagyó fiákert és házat ábrázol. Az album borítóján szerepelt a L’amante dell’ingegnere című festmény. Címe magyarul A mérnök szerelme. Olasztudás nélkül így fordítottuk. A primitív formákra egyszerűsített festmény sötét háttér előtt álló, lehunyt szemű női büsztöt és kőművesszerszámokat ábrázol. E mű misztikus atmoszférája adja meg az egész könyv hangulatát. Különösen megkedveltük, hogy a könyvsorozat hátsó lapjain az egész életmű summázását megtalálhatjuk kicsi, fekete-fehér reprodukciók formájában. Az itt látható kubista Carrà-művek tusrajzokra ihlettek bennünket.
Mindez átfutott az agyamon, amikor a könyv borítóját néztem. Volt még egy könyv ebben a sorozatban, amely ugyancsak befolyásolta stílusunkat, rajztechnikánkat. A modern expresszionizmusról szólt, Kandinszkij, Javlinszkij, Otto Dix és a Die Brücke műveivel. Akkori figurális stílusomat jelentősen befolyásolta.
Barátommal Újvidéken jártunk művészeti szakközépiskolába, alkalmazott grafika szakra. A városi könyvtárból folyamatosan kölcsönöztünk művészeti könyveket. Így ismertük meg Jackson Pollock akciófestészetét, valamint követőinek munkáját. A középiskola könyvtárában az említett barátom felfigyelt Valerio Adami munkáira. Ezt a barátomat Nagy Józsefnek hívják. 1987-ben Párizsban koreográfusként világhírnevet verekedett ki magának. Talán furcsa, de ennek a sikernek párizsi képzőművészeti ösztöndíjasként magam is szem- és fültanúja lehettem a Theatre de la Bastille-ban. A Pekingi kacsa című táncszínházi darabjának bemutató előadására kaptam két jegyet Józseftől. Magammal vittem egy svájci francia barátnőmet, Bernadette-et. Az előadás alatt a közönség feszülten figyelt. A légy zümmögését is hallani lehetett volna. Meghökkentő színpadi képeivel nagy hatást gyakorolt közönségére. Bernadette Richard, akinek addigra már több francia nyelvű regényét is kiadták, felsőfokban nyilatkozott erről a színházi élményéről. Az elismerés csak úgy sugárzott a színpad felé, mindenkinek tetszett az előadás.
Mindez 1987-ben történt. Ekkor már férfikorunk küszöbére érkeztünk, és addigra útjaink végérvényesen ketté is váltak. Egy év alatt kétszer-háromszor találkoztunk Párizsban, az én indítványomra. József is folyamatosan dolgozott, ezért próba után jöttünk össze, egyszer pl. egy kínai étteremben, táncos társai társaságában. Máskor a Beoubourg-ban (Centre Pompidou) kiállítást néztünk együtt. József innen is jó szokásához híven egy megvásárolt albummal, színes képzőművészeti monográfiával távozott. Megtehette, hiszen akkor már végérvényesen a francia fővárosba költözött. Számomra mindez nem volt egyértelmű, hiszen én művészeti ösztöndíjas voltam, és a szülőföldemen voltam gimnáziumi tanár, ahonnan szabadságot vettem ki az ösztöndíj idejére. Rengeteg hazaszállítani való holmim volt már akkor. Grafikák, mélynyomó dúcok, festmények stb. Könyvek is persze, művészettörténelem, grafikai szakirodalom és más oktatáshoz szükséges felszerelés. Csak a saját kedvemre nagyon kevés monográfiát vásároltam. Ilyen volt többek között azért Grau Garriga feszültséggel teli barokkos montázsai, Jean-Charles Blais jellegzetes figurális kompozíciói és festészete, valamint Deborah Turbeville áporodott erotikus fotói. Kartondarabokra festett kísérleti kollázsomat, a jellegzetes kanizsa–martonosi tájjal, meggondolatlanul a szemetesbe dobtam, hogy kevesebb súlyom legyen. Ezt a veszteséget azóta is bánom.
Most pedig immár 2017-et írunk. Az évek elszaladtak, és valahogy nagyon rövidek lettek. A könyvek meg csak szaporodnak a polcaimon. Most már kiélhetem gyűjtőszenvedélyemet. Ez növeli komfortérzetemet, és személyessé teszi lakóteremet. Néha kölcsön is kérek könyveket. Az éjjeliszekrényemen mindig több könyv várja türelmesen, hogy kinyissam őket.
