Nagyjavítás

Populista akadékoskodók, önjelölt nemzetmentők és kalandor politikusok által félrevezetett tömegek vizionálják lassan naponta az Európai Unió pusztulását. Miközben ők a temetésre várnak, Szerbia a „haldoklóhoz” készülődik.

A pusztulásról prédikálók nem is értik, mi ütött a balkáni országba. Pedig a károgók egy része anno maga is az EU-ba igyekezett, s a NATO-ba, merthogy ott demokrácia, piacgazdaság, jólét és béke van.

Igaz, hiány is van. Az uniós országok kezében például kevesebb a nemzeti hatáskör. A tagságért és a vele járó előnyökért cserébe ugyanis – alapos előzetes mérlegelés után – önként lemondtak a szuverenitásuk bizonyos elemeiről az EU meghatározó intézményei javára.

Persze így is lehet fejlődni, előrehaladni. Ráadásul nyugodt körülmények között, hiszen a világ egyik legerősebb gazdasági tömörülésének számító EU-ban nem „divat” a háború, sem a kardcsörtetés. A volt Jugoszláviától vagy napjaink Ukrajnájától eltérően ott azóta hallgatnak a fegyverek, amióta 60 éve (más néven) megalapították.

Egy ideje Szerbia is a közösségbe igyekszik. Bár szomszédjai közül négyen már uniós tagok, mégis azzal vigasztalódhat, hogy Bosznia-Hercegovinát, továbbá Macedóniát megelőzi, hiszen ezek az országok még a felvételi „beszélgetésig” sem jutottak el, miközben Brüsszel az elmúlt két évben már fél tucat fejezetet nyitott meg hazánkkal. Ivica Dačić külügyminiszter arra számít, hogy 2017 közepéig akár további tíz fejezet tárgyalása kezdődhet meg.

Talán lesznek majd olyan (uniós és azon kívüli) országok is, amelyeknek ez nem tetszik, s ezért igyekeznek akadályozni Szerbia közeledését az EU-hoz. Kötekedésük azonban legfeljebb ideig–óráig akaszthatja meg a folyamatot.

A Vučić-kormány és a lakosság (relatív) többsége évek óta elkötelezett a tagság mellett, s ezt Brüsszel méltányolja. „Csak” annyit vár el Belgrádtól, hogy teljesítse a csatlakozás (35 fejezetben megfogalmazott) feltételeit, vagyis fogadja el, vegye át az EU törvényeit, rendeleteit, értékrendszerét, eszmeiségét, szabályait és vezető elveit. Ehhez Brüsszel pénzbeli támogatására is jogosult.

Szerbia előtt azonban még hosszú út áll. Ideális esetben is legalább 8–10 évet kell várnia, hogy beléphessen az Unióba. Akkor viszont már egy teljesen új szervezetbe kerülhet. Az eddigi legsúlyosabb válságával, működési zavarával és megosztottságával küszködő EU ugyanis egy példátlan nagyjavítás és jelentős átalakulás előtt áll.

A változtatás komoly belső erőket köt le, s Brüsszel részben emiatt, részben más okokból nem siettet(het)i az új tagok felvételét. Előbb házon belül akar megoldani több égető problémát: például ki kell léptetnie Nagy-Britanniát, kezelnie kell a 2008-as pénzügyi és a jelenlegi migránsválság okozta feszültségeket, majd (konszenzussal) ki kell jelölnie a követendő új útvonalat, politikát. Ráadásul a zendülésre bujtogatókkal és a közös kassza mohó fosztogatóival is kezdenie kell valamit. Egy olyan környezetben, amelynek légkörét a bizonytalanság, a viszálykodás és a széthúzás mérgezi.

Mindez háttérbe szorítja a bővítés kérdését. A bebocsátásban reménykedőknek ezért rengeteg türelemre lesz szükségük, ha célba akarnak érni. Sőt az sem ártana, ha Brüsszelt nem siettetnék, sürgetnék, mert azzal csak a rosszallását válthatják ki.

Az EU nagyhatalmainak egy része egyébként is türelmetlen. Annyira, hogy a közösség különösen fontos államának számító Franciaország legbefolyásosabb konzervatív politikusai (akik közül hamarosan az új államfő is kikerül) már 2016-ban elutasították új országok felvételét. Egyikük pedig (Emmanuel Macron) egy olyan uniós újraalapító szerződés („alkotmány”) mielőbbi megfogalmazását javasolta, amely csak egyes tagállamokra vonatkozna. Ő akkor gazdasági miniszter volt, jelenleg az elnökválasztás fő esélyese. Már tavaly áprilisban figyelmeztetett: ha az érintettek nem tesznek semmit, szétesik az EU és az euróövezet. Azt tanácsolta, hogy a közösség számára mielőbb új utat, új célokat jelöljenek ki.

Az Unió vezető hatalmaként Németország akkor még vonakodott a radikális változtatásoktól, s egy olyan elit klub megalakításától, amely elkülönülne a – hivatalosan ugyan nem, de a valóságban igenis létező – másod-, harmad-, illetve sokadik osztályú tagoktól. Abban sem volt érdekelt, hogy néhány renegát (kelet- és dél-európai) társállamot kiebrudaljanak a szervezetből, vagy hagyják őket onnan kipottyanni.

Azóta megváltozott Berlin álláspontja. Angela Merkel kancellár jóváhagyta az eltérő sebességű EU-t, jóllehet korábban az egység mellett kardoskodott. A februári máltai uniós csúcson – karrierjében talán először – már a kétsebességes változatra is utalt. Közölte: a közösség „a következő években még erősebben fejlődik eltérő integrációs fokozatú unióvá”.

Az alapítók közé tartozó Belgium, Hollandia és Luxemburg már januári nyilatkozatában védelmébe vette a kétsebességes Uniót. A gyorsabban haladók csoportjába vélhetően a fejlett nyugati társállamok, a „régi EU” részei kerülnének. Ők alkotnák azt az elit „klubot” (mag-Európát), amelynek tagjai hajlandóak a mélyebb integrációra, a szorosabb összefogásra.

A saját gondok mellett a kiszámíthatatlan és EU-ellenes új amerikai elnök, valamint az orosz (meg a kínai) törtetés is arra ösztönzi az uniós döntéshozókat, hogy álljanak a sarkukra, és hozzanak létre egy összetartóbb, egységesebb, s ezáltal hatékonyabb, erősebb szövetséget.

Úgy tűnik, az EU két főhatalma (Németország és Franciaország) máris olyan lépésre készül, amely a szervezet evolúciójában új fejezetet nyithat. A változás célja alighanem az Európai Egyesült Államok, vagyis egy olyan, az eddiginél is központosítottabb unió (föderatív rendszer) kialakítása, amelyben a nemzetállamok szuverenitása tovább zsugorodik, a közös politika pedig még nagyobb szerepet kap.

Azok az országok, amelyek inkább a(z erős) nemzeti önellátásra esküsznek, valószínűleg be sem kerülhetnek az elit klubba. Még az is elképzelhető, hogy egyik-másik kirekesztett idővel követi a távozó Nagy-Britannia példáját.

Tanulságos korszak következik, amelyben Belgrád azzal vigasztalódhat, hogy bőven lesz ideje megtanulni az új útra készülő Unió új közlekedési szabályait, s eldönteni, milyen sebességgel kíván majd haladni teljes jogú tagként.

Az idő és a körülmények mindenesetre Szerbia kezére játszanak. Ha ugyanis abszolút békés, konfliktuskerülő, kiszámítható, megbízható, együttműködő és a szolidaritásra épülő politikát folytat, akkor ezúttal maga mutathat példát az EU-ban egymással marakodóknak, hogyan kell az ilyen történelemformáló időkben viselkedni, illetve a kihívásokat kezelni.