2024. április 27., szombat
PIROS CERUZA

Itt kezdődik a nyelv: az anyanyelvnél

Van, amit pénzzel soha nem lehet megvásárolni: a gyerek számára az anyanyelv, az iskola, a barátok ezek közé tartoznak, s ezekért a veszteségekért soha semmi sem fogja őket kárpótolni – Hódi Sándor pszichológus gondolatai ezek, amelyeket az elvándorlással kapcsolatban fogalmazott meg a Magyar Szó 2016-os Naptárában megjelent interjúban. Azokról beszélt, akik a jobb élet, a szebb jövő reményében útra kelnek, hátrahagyva olyan értékeket is, mint például az anyanyelv, az anyanyelven való tanulás.

A fönti gondolatok egybecsengenek azzal, amire Göncz Lajos tanár úr hívta föl a figyelmünket az egyetemi pszichológiaórákon. Akkoriban tervezték ugyanis bevezetni a szerbiai felsőoktatási intézményekben a bolognai rendszert, amelynek előnyei között azt is kiemelték, hogy lehetővé teszi az egyetemi hallgató számára, hogy a Szerbiában elkezdett tanulmányait egy másik országban folytassa, majd egy harmadikban fejezze be. A pszichológus szemszögéből azonban ez az elgondolás sántított, hiszen a tanár úr rámutatott arra: az ember az anyanyelvén képes a leghatékonyabban ismereteket szerezni, az országok, tannyelvek váltogatása tehát nem válhat előnyére az egyetemi hallgatónak. Persze hasznos lehet egy tanulmányút, a nyelvi korlátokkal, nehézségekkel azonban még a hétköznapi kommunikáció során is meg kell birkózni, nemhogy akkor, amikor valaki ismereteket próbál meg elsajátítani egy számára csaknem teljesen idegen nyelven. Ugyanez érvényes kétnyelvű környezetünkben is, hiszen a tanár úr nem győzte elégszer hangsúlyozni: nagyon rosszul jár el az a magyar szülő, aki szerb tannyelvű óvodába/iskolába íratja a gyermekét, gondolván, jót tesz neki, ha minél korábban elsajátítja a környezetnyelvet, mert később nem adódnak majd problémái a szerbnyelv-tudás hiánya miatt. Ez téves gondolkodás, ami nem segít, sőt nehézséget okoz a tanulásban: a kisgyermeknek, aki épphogy elsajátította az anyanyelvét, hirtelen egy másik (alig ismert) nyelven kellene nemcsak kommunikálnia, hanem ismereteket is szereznie. Idővel, sok munkával ez sikerülhet, az anyanyelve viszont háttérbe szorulhat, mert a magyar oktatás hiányában jóval kisebb tér adódik a használatára. Ha viszont a gyermek az anyanyelvén tanulhat, és megfelelő módszerekkel fejleszti a szerbtudását is, akkor a második nyelv hozzáfejlődik az elsőhöz – ideális esetben persze.

Kétnyelvű környezetünkben az anyanyelvhez való ragaszkodás abban a küzdelemben nyilvánul meg, hogy a vajdasági magyarok alapíthassanak saját intézményeket, ápolhassák kultúrájukat, minél több területen használhassák a magyar nyelvet: a hivatali ügyintézéskor, a tudományos életben, valamint nem utolsósorban az oktatásban. Bizonyos megközelítésből épp ez a küzdelem tartotta és tartja életben a kisebbségben élők anyanyelvhez, kultúrához való ragaszkodását. Hornyák Árpád történész teszi föl a kérdést egy tanulmányában (a második világháború utáni Jugoszlávia kisebbségi politikájáról szólva), hogy vajon mi a jobb a kisebbségnek: az őt elnyomó, illetve a számára kedvezményeket nyújtó politikai rendszer? Előbbi esetben ugyanis állandó nyomás alatt tartva, fogat összeszorítva harcol az elnyomás ellen, ezáltal lassítja az asszimilációs folyamatot; míg utóbbi esetben a toleráns, kedvezményeket kínáló politika fellazítja a kisebbségek sorait, ezáltal a nemzeti identitás fontossága elveszíti kizárólagosságát, legalábbis a Kárpát-medencei tapasztalatok szerint. Hozzátehetjük, ez a küzdelem nyilvánul meg például abban, amikor egy szórványtelepülésen megszervezik a kisdiákok mikrobusszal való utaztatását egy másik iskolába, csak hogy ne kelljen szerb tagozatra iratkozniuk, hanem továbbra is magyarul folytathassák tanulmányaikat – felismerve az anyanyelven való tanulás értékét.

A többnyelvű egyetemi tanulmányokra és a magyar–szerb kétnyelvűségre vonatkozó gondolatok napjainkban az elvándorlás kapcsán is érvényesek, hiszen az elvándorlóknak a hátuk mögött kell hagyniuk egyéb értékek mellett az anyanyelvet, az anyanyelven való tanulást is. Ennek fontosságát talán nem is ismerjük föl mindaddig, amíg meg nem fosztanak tőle bennünket – amíg nem kényszerül valaki arra, hogy a magyar nyelven befejezett általános vagy középiskola után szerbül (azaz környezetnyelven) folytassa tanulmányait, vagy hogy egy jobb jövőt ígérő országban idegen nyelven szerezze meg további ismereteit. Ezért az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából a piros ceruza ezúttal nem egy nyelvhelyességi jelenségre, helyesírási hibára hívja föl a figyelmet, hanem az anyanyelvhez való rendíthetetlen ragaszkodás fontosságára.