2024. április 26., péntek

Nyelvem járása

Anyanyelv. Az én anyanyelvemen már maga az anyanyelv szó is szép. Anya és nyelv. Ez az a nyelv, amelyen egy anya megérti gyermeke első próbálkozásait, első elgügyögött hangjait, amelyek egyszer csak szavakká érnek. Ez az a nyelv, amelyen legőszintébben tudunk szeretni és örülni, de a legelvetemültebben dühöngeni is. Ez az a nyelv, amelyen álmodunk. Ez az a nyelv, amelyen a legsokszínűbbek lehetünk. Hiszen beszélhetek én szinte tökéletesen németül vagy angolul, mégiscsak magyarul tudok igazán felébredni, felkelni, feleszmélni, felocsúdni, hogy azután elmenjek, elsétáljak, elkullogjak, elballagjak, ellépdeljek, elkacsázzak, elténferegjek, elporoszkáljak, elandalogjak a munkahelyre. Ahol ebédidőben nem csak eszek, hanem étkezem, táplálkozom, kajálok, falatozok, tömöm a hasam, lakmározok, kosztolok, fogyasztok, burkolok, habzsolok, majszolok, dézsmálok, sőt akár flamózok és abrakolok. Este pedig a magyar ember nemcsak alszik, hanem hál, szunnyad, szundít, szunyál, durmol, mormol, horpaszt, pocol, nyomja az ágyat és húzza a lóbőrt.

Gergely Árpád felvétele

Gergely Árpád felvétele

Sőt: mögyök és öszök. Bizony. Az én anyanyelvem szerves része ez is. Az anyanyelvi sokszínűség egyik színfoltja. Otthon, a szüleimnél én mindig csak öszök. Ugyanis amikor hazamögyök, akkor így beszélök. Észrevétlenül válnak ö-re a megyek, eszek e hangjai, hiszen ezeket a szavakat elsőként, gyerekként így mondtam ki. Később, az iskolában, majd elhagyva a falut megtanultam az anyanyelvem másik változatát is. A köznyelvit. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak másmilyen. Egymást kiegészítve pedig az anyanyelv csak gazdagodhat. Én tudok enni meg önni is. Menni is és mönni is. Nekem van Istenem és Istenöm is. De tudok beteg is lenni meg maródi is vagy éppen bákó is. Tudok kiabálni és kajbálni is. Velem megtörtént már, hogy nem csak elestem, hanem elmecskentem.

Nyelvjárás. Ez jelentheti azt is, amikor automatikusan úgy jár a nyelv, ahogyan az adott helyzetben kell. Ehhez kötődő egyik – mára már kedves emlékem – egyetemista koromból való. Az újvidéki lakásban töltött első napok egyikén telefonon beszéltem a szüleimmel. Semmi különöset nem mondtam, csak hogy jól vagyok, már gond nélkül eljutok az egyetemi városrészbe, és igen, eszek rendesen. Azután a telefonbeszélgetést végighallgató lakótársnőm csak nézett rám ámulva és a nevetését visszafojtva kérdezte: Hát te hogy beszéltél? Én pedig nem értettem miért kérdezi ezt. Hát magyarul. Mégis hogy beszéltem volna? Visszamondta a hallott szavakat és bennem akkor tudatosult igazán, hogy a telefonban használt magyarom mennyire más volt mint az ő magyarja. Ám ott akkor ezt elmagyarázni, hogy a mögyök, öszök, löszök is ugyanolyan értékes magyar szó, mint a megyek, eszek, leszek, nem volt egyszerű. Nem is tudom, hogy megértette-e. Akkor úgy éreztem, hogy a lakótársam szemében végérvényesen én lettem az a parasztosan beszélő falusi lány, aki igyekszik finomkodva beszélni a városba kerülve. Aztán persze viccből megpróbált a szobatársam is utánozni. És bár meg lehet próbálni úgy is ö-zni, ha az ember ebbe nem születik bele, de azért ez mégiscsak lélekből jön. És nem mindegy ám, hogy az ö hang hova kerül. Nem is kerülhet minden e hang helyére. A szándékos ö-zés így valóban vicces szavakat produkálhat.

A dél-alföldi nyelvjárás, vagy ahogyan mi tartjuk számon, a szögedi (és nem szögödi!) beszéd az én anyanyelvem része. Az én részem. A gyerekkorom nyelve. Az a nyelv, amelyen a szüleim érdeklődtek mindennap, hogy mi történt velem az iskolában. Az a nyelv, amelyen a leginkább tudtam megosztani az örömöm és elpanaszolni a bánatom. Az a nyelv, amelyen a nagymamám mesélte a számomra mindig érdekes leánykori történeteit. Ha valami butaságot mondtam, ezen a nyelven szóltak rám, hogy: Eszöd tokja, édös lányom! És ez az a nyelv, amely akár az én gyermekem nyelve is lehet a nagyszülőknél töltött időben.

Felvállalni ezt és őrizni ezeket a szavakat a nyelvápolás része. Tudták, hogy Petőfi is ezen a nyelven beszélt? Vagyis tudta ezt a nyelvváltozatot is használni. Sőt, ezt egyik versében büszkén fel is vállalta:

„Hírös város az aafődön Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm könyerét.
A búzáját magyar embör vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.”

Február február 21-ikét az UNESCO közgyűlése az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította. A nemzetközi szervezet ezzel is fel kívánta hívni a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára. Ez a nap számomra tehát a magyar nyelv napja. A sokszínűség és gazdagság nevében: mindkét magyar nyelvemé.