Moonlight, 2016. Tarell Alvin McCraney történetéből írta és rendezte: Barry Jenkins. Fényképezte: James Laxton. Vágó: Joi McMillon és Nat Senders. Zene: Nicholas Britell. A főbb szerepekben: Mahershala Ali, Alex Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes, Naomie Harris.
A 2016-os Oscar-átadás leghangosabban szóló botránysorozata amiatt tört ki, hogy az Álomgyár „elfelejtett” feketéket jelölni a díjra. Kellő malíciával az ember azt feltételezhetné, hogy a Holdfény nyolc jelölése e malőr kompenzálása: a filmben még statisztaszerepben is alig tűnik fel fehér ember. Jelentjük: a nyolc jelölésből legalább hattal értünk bólogatva egyet. Egy különös háromfelvonásos struktúra, egy visszafogottan megrendezett felnövésfilm, szocio-érzékenység és káprázatos színek bizonyítják Alvin McCraney alapul szolgáló drámájának tételét: A holdfénynél minden néger kék.
A három felvonás három színész három alakításában vetíti a vászonra ugyanazon szerep három változatát. A fejezetcímek a főhős személyiségének különböző neveiből alkotódnak meg: Kicsi (Alex Hibbert), Chiron (Ashton Sanders) és Fekete (Trevante Rhodes); ahogy a színészek váltakoznak a szerep mögött, úgy esik át főhősünk is metamorfózisokon – az esetlen, majdnem néma kissráctól az iskolai zaklatás ellen fellépő, szexualitását épp felfedező kamaszon át a csillanó aranyfogú, tépelődő nagymenőig. Ennek a szegénységből izommunkával feltörő férfinak az életében két origó van: crack-függő édesanyja és legjobb barátja/szerelme, Kevin. (Az előbbi, a Naomie Harris által játszott anyafigura az egyetlen szereplő, aki mindhárom felvonásban feltűnik.)
A film két rétegben pakolja fel Chiron alakváltozásait. A lepukkant negyedben folytonosan zaklatott kissrác felnövése, találkozása a szexualitással, majd kitörése folyamatosan összefonódik azzal a diszkréten vázolt, fojtott, kábszerrel és erőszakkal telt miliővel, amely folytonosan újratermeli önmagát. Berry Jenkins épp attól meggyőző, hogy rendezése semmiféle morális tartalmat nem erőltet ránk, miközben a rétegeket végig biztos kézzel tartja együtt, elválaszthatatlan szövevényként. Egy tengerparti ücsörgés, egy konyhaasztali beszélgetés, az utóbbi év legmegrázóbb árulás-jelenete és egy szék széttörése valaki hátán – mind ugyanannak a tablónak válik részévé, amelyet a konzekvensen magányos Chiron alakján át szemlélünk.
A nyomorú külvárosi lét koszos kádjai azonban James Laxton rikító szűrőin keresztül nézve élettel telnek meg (Jenkins azt nyilatkozza: gyermekkora színeit kérte operatőrétől), így a Holdfény eleinte buja növényzöld és hupikék, majd sötét narancs, végül pedig lilás neon, az így eltalált hangulathoz pedig hozzájárulnak a második Oscar-jelölését begyűjtő Nicholas Britell isteni vonósszvittjei.
Komoly, de nem hatásvadász film a Holdfény, amelynek stábja egy finomra hangolt drámát mondhat magáénak. Bár a legjobb zene (vagy inkább a leginkább hallható zene) díját sajnos valószínűleg a Kaliforniai álom happolja majd el a film elől, azért bízunk benne, hogy a két, műfajilag és vállalásában is egészen más súlycsoportban induló alkotás közül a Holdfény csapata lesz az, amely egy szobrocskát szorongatva tér nyugovóra február utolsó vasárnapján.
