2024. április 27., szombat

Nagyapánk, Munk

Munk Artúrról (1886–1955), a Bácsmegyei Napló egyik legrégibb munkatársáról, A repülő Vucsidol társszerzőjéről (1906), A nagy káder (Budapest, 1930); a Hinterland (Szabadka, 1933), a Köszönöm addig is… (Újvidék, 1956) és a Bácskai lakodalom (Újvidék, 1961, 2016) regények írójáról, a szegények orvosáról a Szabadkai Városi Múzeum nagyszabású irodalmi kiállításának megnyitója utáni napokban az emlékeit Aleksandra Hesse, az idősebb unoka, az Újvidéken élő nyugalmazott némettanárnő eleveníti fel.

A családban magyarul beszéltünk 14 éves koromig. Amikor a szüleink, Munk György és Anđelija Rajić elváltak, előbb édesapánkhoz, majd az újra nősülés után az édesanyánkhoz kerültünk Stela húgommal, s ott már nem beszéltünk magyarul. De amit az ember egyszer megtanul, azt nem lehet elfelejteni. Most újra megjelent a nagypapa Bácskai lakodalom című könyve, ezt olvasom.

A nyarakra emlékszem, amelyeket a nagyszülőknél töltöttem Szabadkán, a Zmaj utca 19. alatt, ahol a nagyszüleim laktak, és ahol a nagypapának rendelője volt.

A nagypapának, akit papucinak hívtunk, mindig voltak páciensei. Apám négy-öt évesen ott hagyott nála, s munka után értem jött. A papucival Palicson sétáltunk. Rettenetesen tört az új cipőm, de nem tudom, mi okból nem mertem szólni, mégis észrevette, és vásárolt nekem egy másikat. Utána apámat nagyon megszidta, hogyan adhatott rám ilyen szűk cipőt.

A Köszönöm addig is… önéletrajzi regényben olvastam a szabadkai Piros utcáról, ahol a nagypapa született, arról, hogy korán árván maradt, aztán a gyermekkoráról, iskoláztatásáról, hogy Pestre ment egyetemre. A nagymama arról mesélt, hogy Oroszországban ismerkedtek meg. Aztán a nehéz napokról, a túlélés időszakáról, 1919-ről, amikor az édesapámat megszülte, a nagypapa tífuszt kapott. Nagyon aggódott, hogy ne kapja el a felesége és a pici baba. A nagymama mastitisben betegedett meg, a nagypapa nem tudott felkelni, de megmondta neki, mit hogyan tegyen, s a nagymamának sikerült is felépülnie.

A nagymama mesélte, hogy boldogok voltak, hogy megmenekültek, és milyen nehéz volt a kezdetek kezdete Szabadkán, mert a nagypapának csak 1923-ban sikerült honosítani a diplomáját. Utána már dolgozhatott orvosként. A második világháború idején a nagypapa nem dolgozott, mivel zsidó volt, sárga szalagot kellett viselnie, és csoda, hogy egyáltalán életben maradt. A nagymama mesélte, hogy az egy lábon álló ebédlőasztalban rejtettek el egy zacskó kristálycukrot, ami abban az időben gazdagság volt. Jöttek az orosz katonák. A nagymama és a nagytata beszéltek oroszul, a macska besomfordált, a cukrot kereste. A nagymama, hogy mentse a helyzetet, kezdte énekelni a Kalinkát, hogy ne hallatsszon a macska működése. Ha megtalálták volna náluk a rejtett kincset, megbüntették volna őket.

SENKIT NEM UTASÍTOTT VISSZA

Mindig engem vittek hozzá Szabadkára. Ő nem jött Újvidékre, mert nagyon sokat dolgozott. Emlékszem a közös ebédekre, vacsorákra. Csak egy alkalommal utazott le Újvidékre, amikor meghallotta, hogy a Sonja Marinković utcai gyermekkórházba kerültem. Meglátogatott, és egy plüssmacit hozott – olyan boldog voltam!

Szeretett viccelődni, kedvelte a társaságot, sok barátja volt. De abban az időben, amikor felnőtt vendégek jöttek, a gyerekek tudták, nincs ott a helyük, elvonultak játszani a másik szobába. A rigai származású nagymama, akit mamucinak szólítottunk, ügyes háziasszony volt. A nagypapának kicsit lelkiismeret-furdalása volt, hogy elhozta ide, Szabadkára, távol az övéitől, és hogy soha többé nem látta sem a lány-, sem a fiútestvérét, sem a szüleit. Hogy ne szomorkodjon, a nagypapa törekedett a vidám hangulatra. Viccelődött. A mamuci beszélt oroszul, németül, magyarul és szerbül, ennek a négy nyelvnek a keverékén értekeztünk szépen. Néha nevetséges helyzetek alakultak ki, a nagypapa igen élvezte. Ők egymással németül, oroszul, magyarul beszéltek. A nagypapa értett szerbül, de elég gyengén beszélt.

Nem volt gazdag ember, de boldog volt, és erősen kötődött Szabadkához. Az emberek szerették, elsősorban a szegényeket gyógyította. Volt árjegyzéke, de úgy tudom, senkitől nem kért pénzt. Csak az fizetett, akinek volt miből. A környékbeli betegeket gyógyította. Volt, aki hálából tojást, kolbászt vagy baromfit hozott. Így éldegéltek a nagyszüleim. A páciensek szerették, mert senkit nem utasított vissza, nem volt goromba, valóban mindenkinek sokat segített. A munkája miatt nem hanyagolta el a családját. Esténként írt. Nagyon jól emlékszem az orvosi rendelőben a sötétpiros írógépére. Emlékszem arra is, hogy csokornyakkendőt hordott, mindig nagyon tipptopp volt. Amikor nem voltak páciensei, kijött az udvarra megnézni, szépen játszok-e, szükségem van-e valamire.

Mindig vidám volt a hangulat, nevetgéltünk. Nem mesélt nekem, hanem rajzolt. A nagymamát Elzának szólította, a nagymama pedig a nagypapát Artúrnak. Színházba jártak, Palicson sétáltak, fiákereztek.

A nagypapa nem volt szigorú. Soha nem hallottam kiabálni, nem láttam, hogy ideges. Igen nyugodt volt. Keveset beszélt, inkább az emberek viselkedését figyelte. Azt mesélték róla a családban, hogy fiatalként szertornával foglalkozott, idősebb korában pedig különösen a futballt kedvelte. Nagyon hidegben is elment a focimérkőzésre, rettenetesen fázott a keze. A nagymama hajábakrumplit sütött, aztán belecsomagolta vászonszalvétába, s a nagypapa zsebeibe dugott forró krumplit, hogy melegítse a kezét, és ha megéhezik, hogy legyen mit ennie.

 JÓ EMBEREKKEL FUTOTT ÖSSZE

A család nem mesélt a nagypapa hajóutazásairól, én erről a könyveiből tudtam meg miegymást. Nem tanítottak magyarul olvasni, autodidakta vagyok. Amikor a Titanic 1912-ben elsüllyedt, a papuci nem volt a Carpathia hajó alkalmazottja, orvosa, azért nem volt a jegyzéken. Ő csak utazott ezen a hajón, de amikor segíteni kellett és tudott, segített. Túl sokat nem is kellett, mert ahogy írta, a sokkot átélt emberek már átfagytak, meg kellett őket melegíteni és nyugtatni. Egyik embertől a másikig ment.

Hatéves voltam, amikor papuci meghalt. Emlékszem az utolsó találkozásunkra. Édesapámat kérte, hozzon el engem. Már nagyon beteg volt, gyönge, nem kelt fel az ágyból. Amikor meglátott, könnybe lábadt a szeme.

Öröm számomra, hogy a szabadkaiak nem felejtették el. Ő mondta, hogy az életben szerencséje volt: mindig jó emberekkel futott össze.

Szabadka város temette el. A sírhelye egészen külön van választva a többitől.

A nagymama halála után a húgommal nem jártunk Szabadkára. Egy alkalommal az idősebb fiam és a húgom elment a temetőbe. Nagyon meghatott, amikor hallottam, hogy egy férfi, aki ismerte a nagypapát, gondját viselte a sírnak, és megjavíttatta rajta a megrepedt névlapot. A húgom megköszönte neki.

A világos kis, kedves plüssmacimnak a szeme lepottyant. Helyette pici gombot kapott. A maci is sok mindent átélt, nemcsak mi. A fiaim örökölték, de ma már nincs meg, a sok mosástól tönkre ment.

Nézegetem az egyik kedves családi képünket: a babakocsiban ülök a Duna-parkban. Artúr, az apai nagypapa/a papuci és Nenad, az anyai nagypapa ringat…

 MUNK SZLOVÉN ÉS SZERB NYELVEN

Dr. Stela Munk, Munk Artúr kisebbik unokája 1955. augusztus 30-án született, nagyapját – aki az év november 8-án hunyt el – csak nagyanyja, a szeretett mamuci és az ismerősök által mesélt történetekből ismerte meg, akik gyakran meséltek arról is neki, milyen ragyogó orvos volt Munk Artúr, milyen remekül tudott diagnózist felállítani, mennyire szeretett sportolni, milyen szellemes, közvetlen ember volt, milyen kitűnő férj és édesapa. Kislányként a kezében foghatta azt az emlékérmet és köszönőlevelet, amelyet nagyapja New Yorkban kapott azért, hogy részt vett a Titanic hajótöröttjeinek a mentésében, gyakran nézegette a mentéskor készült fotográfiákat. Stela közvetlenül nagyanyja halála után, amikor pályát kellett választania, az orvosi karra iratkozott, 1986 óta Szlovéniában szakorvosként dolgozik. Amikor Szlovéniába költözött, magával vitte nagyapja regényeit is, ezeket elolvasta, és úgy döntött, lefordítja szlovén nyelvre a Köszönöm addig is… című regényt. Erre akkor szánta rá magát, amikor rájött, a magyar nyelven íródott mű több mint felét érti, a gyermekkorában hallott magyar szavak megmaradnak az emlékezetében. Tehát 4 éves munkával Stela doktornő lefordította nagyapja regényét szlovén nyelvre, saját költségén nyomtatta ki, de a fedőlap illusztrálása, a lektorálás, a nyomdai előkészületek baráti szívességből készültek. A könyv nem volt szabad eladásban, elajándékozta az eredetileg megjelent 100 példányt és az utánnyomás példányait is. Nagyon jó volt a könyv fogadtatása, a trebnjei könyvbemutatón – a doktornő ott él és dolgozik – több mint 100-an jelentek meg. A nyáron belefogott nagyapja könyvének szerb nyelvre való átültetésébe is.