2024. április 26., péntek
Fehér Kálmán halálhírére

A panaszok költője

Fehér Kálmán életében a világot bebarangolta, nyugdíjazása után viszont a csókai szülői házban remeteségbe vonult, mintegy könyveinek világába zárkózva valósítva meg utolsó álmát, dolgozva a Csókai breviárium munkacímet viselő kéziratán. Önkéntes száműzetésbe vonulása óta számtalan balsors érte, de hatalmas szellemi erejében bíztunk mind a minapig. Bíztunk, mert bár verseiben a panasz műfaját teremtette és honosította meg irodalmunkban, munkáját a sikerek jellemezték, optimizmusa és a mindenek fölötti kitartása – mindannyiunk számára, kik vele dolgozhattunk – példamutató volt. Állítom ezt annak alapján is, hogy utódja lehettem mind a Forum Könyvkiadó vezetői, mind pedig az akkor még impozáns nagyságú kiadóház vezérigazgatói posztján. S tapasztalhattam azt a bölcsességéhez párosuló roppant kitartást, céltudatosságot, amellyel irányított. Ma már azt állítom, valami konok elszántság vezérelte mind köznapi, mind irodalmi munkásságában. Vezetői képességéhez sem fért kétség, ezt még ellenségei is elismerték.

Annak idején ösztöndíjazói diplomázása után társadalmi-politikai pályára szántak, de szerencsére úgy alakult pályája, hogy végig az irodalom melegtüzében marad(hatot)t, ott, ahol nyilván jobban is érezte magát. Mert költőként vállalt szövetségi képviselői tisztséget, sőt elnöke volt egy időben az országos interparlamentáris uniónak is, de akkori is kiadó, felelős szerkesztő maradt. A krízises szituációkra is volt alternatív megoldása. Nem is volt betiltott könyv, se folyóirat az ő idejében. Emlékezetes marad: már visszatért bangladesi nagyköveti küldetéséből, és senkit sem akarván kitúrni régi munkahelyéről, elvállalta a nyomda vezetését. Igen ám, de akkor a Forum Nyomda, mondjuk így, indexen volt, mert az ellenzéki sajtót is nyomtatta. Komoly anyagi nehézségbe is kerültünk emiatt. De Kálmán kitartott, s engem is arra kért: ha meg akarják tiltani egy-egy lap nyomtatását, két dologtól kell függővé tenni: ha az ügyészség betiltotta a lapot, illetve az alapító írásba adja, hogy nem engedélyezi egy-egy újság nyomtatását, s fedezi a károkat. S még valamire figyelmeztetett: mindig tudnod kell, ki mondta, nem is annyira, hogy mit. Bár értek, érték fenyegetések, kitartottunk, sőt a magánosítást is elkerültük.

A kiadó munkáját Bangladesből is követte: minden frissen megjelent könyvet hajópostával küldtünk, s arra is ügyelt, sorozataink – amelyek közül az elsőkötetesek Gemma sorozatát ő indította, valamint az Esszék-Tanulmányok, vagy a képzőművészeti kismonográfiákat is – megjelennek-e. Az ő idejében teljesedett ki s izmosodott a Symposion-sorozat, „zöldellt” tovább a Hagyományaink… Külön örült, hogy tető alá hozhatta a Különös ajándék című novella- és a Gyökér és szárny költészeti antológiát. Mindenesetre előkészítette számomra a terepet az olyan összefoglaló művek megjelentetéséhez, mint a több ízben is bővült jugoszláviai magyar irodalomtörténet, vagy az Életrajzi kalauz három kötete, a Vajdasági magyar népdalok többkötetes műve, vagy a honi írói-irodalmi lexikon. Mindezt soha, de soha ki nem sajátította. S mintegy ajándékul kapta hetvenedik születésnapjára a Száz panasz és más versek című impozáns gyűjteményes kötetét, amely, mint objektum is, Kapitány László könyvészeti remekműve, s amely a Szép könyv verseny zsűrijének figyelmét csodálatos módon nem keltette föl.

Egyenes tekintetű, karakán embernek ismertük meg Fehér Kálmánt, s ilyennek marad meg emlékezetünkben; költőnek pedig a történelemre épülő, ám a mának címzett verses panaszai által olyan poétának, aki hangulatiságával ragadja meg olvasóit, mert szinte viviszekció, amit sorai gondolatiságával művel, hogy hatni tudjon. Büszke volt tanítómestere, Bori Imre véleményére is, aki irodalomtörténetében ezt írta róla: „Racionális költő, aki szerepének nem mágikus és éteri vonzásait hangsúlyozza, hanem abból a szabályozott forrongásból táplálja ihletét, amely az Ész és Érelem küzdelmévé avatja a verset, egyúttal költőileg érdekessé teszi az emberi életnek egy kisebb sugarú körét…”

Fehér Kálmán, immáron magunkra maradtunk verses panaszaiddal, de abban a tudatban búcsúzunk tőled, hogy tiszteletet parancsoló életművet hagytál magad mögött.