Padlógázzal indít; ráadásul a padlón ébred, a priccs mellett, a sivár cella magánya odavarázsolja a poéta közönségét: a vizet kifröcsköli, a rácsot püföli, cipóval etet, versekre/versekben emlékezik. Ez utóbbi az én testem, vegyétek, egyétek! Szép az íve az érzelmek és az intenzitás adagolásának. És korántsem a megszokott gradációs görbét rajzolja fel. Vonal, vonal, görbe vonal, sápadt költő, árva lelkem, rongyos lángelme, te. François Villon.
Dévai Zoltán monodrámája kedden este a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Behúz magához a cellába, komolyan, le is bilincsel időnként. Dévai sem bonyolította túl a díszletet – priccs, szék, asztal, ablak(!) –; a koreográfiát se. És akkor ennek kapcsán mindjárt a Szabad ötletek jegyzéke jut eszembe, amikor a síró, dühöngő József Attilát idézem meg, az előadás 45 perce alatt egy üres faketrecben keringve dobszóra. Nem tudom, mennyire színdarab a Senki fia; de bejött, átjött, ezerrel. Megvalósult ugyanis a bravúr: a strófák – úgy 80 százalékban – nem versként szólalnak meg, hanem egy hiteles belső monológ formájában (kvázi prózában). Magam ezt olyankor is rendkívül becsülöm, amikor szavalatot hallok – de egy monodrámában különösképpen. A költőzseni visszaemlékezik az urak és önmaga börtönében. Megelevenednek a kalandok, a cimborák… s persze a lányok!! Kövér Margot, én legigazabb szerelmem. Visszaemlékezik – mert már a levelét sem viszi el senki a címzetthez. Marad hát az ego. És annak kivetülései. Például mi, nézők.
Dévainak remek orgánuma van. Karakteres, szerintem olyan cserhalmis. Figyelj, ha minden hangzót böcsületesen artikulálna, tarolhatna egy árva széken mereven ülve, pontfény alatt szavalva is akár. Nem állítom ugyan, hogy mindvégig hegyeznem kellett volna a fülemet, mindazonáltal előfordult, főképp, ha a zene is szólt közben (klasszikus, ritkán), hogy itt-ott néhány szót képtelen voltam kiérteni, és ilyenkor nem ártott a monológként megszólaló verssorok előzőleges ismerete (Faludy: Villon?, ne viccelj, imádom!). Egyébként pazar. Egyben van, eggyé áll össze – rendkívül fontos! A tartam is jó érzékkel/mértékkel megszabott. Cirka 40 perc – ami eléggé tömény, de még nem üli meg a gyomrot. Csak amennyire kell. Mert azért túl nyugodt gyomorral se hagyd el a színpadot – kamaradarab, ugye… Zentán fent vagyunk mi, nézők is a deszkákon; meg amúgy is színház az egész világ, hahaha –, mert akkor valamit rosszul csináltál. Rajtad múlott. Villon, Faludy, Dévai? Teljesen odatették magukat.
Megáldva és leköpve mindenütt.
…ballada. Ha muszáj lenne meghatároznom a darab műfaját. Ének – ez is kézenfekvőnek tűnik. De muszáj ebbe most belemenni?… Ad a nézőnek valamit? Feljebb emelint egy pillangónyival mindannyiunkat? Igen, minden bizonnyal. Mit mondhatnék még többet, emberek? Az Egünk csodaszép, a Föld pedig kerek. S ha négy sorban ennyi az ige? Éltünk száz helyett, nem számít semmi se. Francia vagyok Párizs városából, mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
