2024. április 26., péntek

Az utolsó bácskai nábob festészete

A magyar puszta pompája-zsongása címmel nyílt képzőművészeti kiállítása Nagy Lászlónak

Kispiac és Királyhalom találkozásánál a takaros parasztházról kívülről csak sejteni lehet, hogy miféle csodákat rejt magában. Itt alakította ki galériáját két éve a magát tréfásan utolsó bácskai nábobnak nevező Nagy László iparművész.

Több kiállításnak adott már otthont az ízlésesen berendezett, melegséget, harmóniát és nyugalmat árasztó, zöld ablakrámás építmény, melyben a múlt kiválóan megfér a jelennel, sőt, az ott helyet kapó alkotások zöme a jövőbe is elkalandoztathatja fantáziánkat. Volt ott már szentkép-kiállítás, selyemképek bemutatója, múlt szombaton viszont maga a tulajdonos mutatta be alkotásait, melyeket a puszta ihletett. Az iparművész ecsete a pompát és a zsongást is az érdeklődők elé tárta festményeiben, meglepő módon, hiszen a pusztáról elsősorban a kietlenség, a magány és a csend jut elsőként legtöbbünk eszébe.

A harminc kép mindegyikén a puszta, annak élővilága vagy történései köszönnek vissza, korántsem a nagy kopárság vetül elénk.

A megjelenteket a vendéglátó háziasszony, dr. Pajor Margit köszöntötte, a művész felesége, aki elmondta, hogy megint méltó témát találtak arra, hogy összejöhessenek a kis galériában. Ő ösztönözte férjét, hogy a számukra szép emlékeket idéző, a köztudatban „semmiként” létező pusztát sétáik emlékéből fesse meg.

A kiállítást a Békéscsabai Jókai Színház Színi Tanházának két növendéke, Csonka Dóra és Lévay Attila irodalmi és népdal-összeállítása tette még emelkedettebb hangulatúvá. Azt követően pedig a színház igazgatója, Seregi Zoltán, az alkotó barátja nyitotta meg, méltatásában ekképpen szólt:

– Az idők során jelentős helyet vívott ki magának a tájképfestészet és máig meghatározó része a képzőművészetnek, hiszen a természet ábrázolása roppant lehetőségeket kínál a festői képzelet megmozgatására. Nagy László különös festői képzelet és látásmód birtokosa. A kéz által begyakorlott, rutinos vonalvezetés párosul nála a finom művészi érzékenységgel, és ebből születnek a csodák. Az a varázslatos hangulat, ami munkáit jellemzi, sajátos színvilágának, ecsetkezelésének és témájának köszönhető. Szerelme a puszta, közvetlen környezetének meghatározó élménye, és ez a szerelem szenvedélyes látásmódban tükröződik vissza képein. Megjelennek a színes hajnalok és az árnyalatokban változó pusztai naplementék, a mocsaras és száraz tájak, az ideges vagy a nyugodt puszta, színes virágok, árva fák, vizek, zúgó szelek és viharok, melyek tépik vagy simogatják a természetet, izgalmas festői hatásokban bővelkedve és egy érzelmes alkatról árulkodva. A kréta laza és puha vonalai mögött olykor szinte robban a kép a túlfűtött érzelmektől. Nincsenek emberek a képeken, de emberi érzelmek, indulatok mozgatják a tájat. Ezek által a képek által válik a táj a mi zsongó pusztánkká, a mi otthonunkká, pompás birodalmunkká.

A puszták festője, Nagy László egy hónap leforgása alatt készítette el műveit.

– Sokan vagyunk úgy, hogy nézelődünk, de nem látunk. Az egész felhozatal varázsa az, hogy nemcsak nézni, hanem érezni és látni kell, az elrejtett valóságot is szemléltetni szerettem volna. Az Istent meg kell találni a pusztában és abban a pillanatban mi is azzá válunk, amivé az Úr szándékozott minket teremteni. Úgy érzem, hogy a művészet nem egy mechanikai, hanem egy lelki dolog, ami mindannyiunkban él. Én a pusztán találtam meg azt az Istent, aki engem átkarol, és akit én át tudok karolni.

A tárlat nyitva áll az érdeklődők előtt, a tulajdonos szeretettel várja az érdeklődőket.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)