Az amerikai filmek dömpingjében a hazai és a magyarországi filmforgalmazók is kevés figyelmet szentelnek a vadiúj európai, s ezek közül is a német alkotásoknak. Ami pedig eljut hozzánk, s urambocsá! meg is nézzük őket, azok túlnyomórészt a gagyi határát súroló filmvígjátékok, illetve jobbik esetben akciófilmek, amelyek egyáltalán nem tükrözik a német filmgyártás jelenlegi helyzetét, a dicső múltról nem is beszélve. Pedig a német kinematográfia remekművei között számos olyan alkotás létezik, amelyek nagyban meghatározták az egyetemes filmtörténetet.
Mert tényleg a legfanatikusabb filmőrültek emlékeznek az olyan remekbe szabott filmekre, mint példának okán Fritz Lang M, egy város keresi a gyilkost, illetve Volker Schlöndorff Bádogdobjára, illetve Wim Wenders Berlin felett az ég című alapművére.
A hazai pályán még kiváló filmeket készítő Wolfgang Petersen A tengeralattjáró című háborús filmdrámája már nemcsak a műértő ítészek, hanem a közönség tetszését is elnyerte, s úgyszintén közönségsikerként könyvelhető el Tom Tykwer Lé meg a Lola című, cseppet sem szokványos akciófilmje. A felsorolásból véletlenül sem szabad kihagyni Oliver Hirschbiegel, A bukás – Hitler utolsó napjai, és Florian Henckel von Donnersmarck Mások élete című alkotásokat sem, amelyek a maguk módján bátran szembenéznek a német nép történelmének egy cseppet sem fénylő pillanataival is. Márpedig a német filmgyártás jelenleg él és virul, egyedül az átlag magyar néző az, amelynek a figyelmét és érdeklődését, többnyire önhibáján kívül elkerülik ezek az alkotások. Így túlzottan nem is lepődtem meg azon, hogy a magyarországi mozikban egyéves késéssel kezdték el vetíteni Timur Vermes, magyar származású író és újságíró, Nézd ki van itt című, hatalmas sikert elérő regényének filmváltozatát, márpedig a kiváló, provokatív szatíra nemcsak a német társadalom elé állít egyfajta görbe tükröt, hanem mindazon nemzetek elé is, akik az utóbbi években, bedőlve a populista lózungoknak, kezdtek egy cseppet sem veszélytelen, hosszú távon önpusztító gazdasági és politikai játszadozásba. Ahogyan Vermes regényében, a filmben is Adolf Hitler napjainkban felébred egy üres berlini telken, s a kor szelleméhez igazodva a televízión keresztül igyekszik eljuttatni ideológiáját az emberekhez. A menekültválsággal, politikai játszadozásokkal, korrupcióval, mind nagyobb pénztelenséggel agyonfeszélyezett népet pedig a múlt történéseinek ismeretében sem nehéz szellemileg és ideológiailag megfertőzni, hogy teljesen kivetkőzzenek önmagukból, s a maguk módján fanatikusan imádni kezdjék Hitlert, aki a változatosság kedvéért most (még) nem rohamosztagosok, titkosrendőrség és kivégzőosztagok segítségével tör hatalomra, hanem egyfajta valóságshow-celebként a közösségi oldalak és az elektronikus média segítségével. A világ dolgain egy picit is elgondolkodó filmnéző pedig döbbenten nézi, hogy a film főhőse milyen könnyen megtalálja helyét ebben a velejéig romlott és cinikus világban, ahol az észérvek helyett a lájkolások, a nézettségi adatok, és a demagóg megnyilvánulások számítanak.
A legmegdöbbentőbb mégis az, ahogy az utca embere reagálja le Hitler visszatérését. David Wnendt, a film rendezője, eltérve a regény cselekményszálától, a német diktátor bőrébe bújt Oliver Masuccit az utcára engedte és valós helyzetekbe dobta bele, kamerájával pedig végigkísérte, ahogyan elbeszélget az itt sétáló emberekkel, s ezek a beszélgetések szépen tükrözik, hogy hol is tart jelenlegi társadalmunk, amely részeként közülünk is sokan képesek bedőlni azoknak az ideológiáknak, amelyek történelmi léptékben mérve nem is olyan régen óriási kárt és pusztítást okoztak világszerte, s csak akkor hördülnek fel, amikor az ideológia terjesztője elkövet egy banális hibát. Jelen esetben a médiasztárrá avanzsált Hitler is akkor vált (ideiglenesen) kegyvesztetté, amikor hirtelen felindulásában lelőtt egy kiskutyát.
