Elsősorban erőteljes audiovizuális bravúrjaival szegezi a nézőtéri ülőhelyhez a gyermekeket és az „örök gyermekeket” a Zentai Magyar Kamaraszínház legújabb előadása, Oscar Wilde A csillagfiú című meséje, melynek bemutatója csütörtökön délután volt. Szereplők: Dévai Zoltán, Lőrinc Tímea, Nešić Máté, Papp Arnold, Rutonić Róbert, Virág György. Jelmez: Pešić Aleksandra. Koreográfus: Varga Krisztina. Zeneszerző: Bakos Árpád. Színpadra alkalmazta és a dalszövegeket írta: Oláh Tamás. Rendező: Kálló Béla.
Oscar Wilde tanmeséje egyszerűségében magával ragadó, a jeles író nem látta el sok sallanggal a szöveget, a történet nevezhető klasszikusnak, sőt, ősinek is. Főhősére csecsemő korában szegény favágók lelnek a zord téli erdőben, egyikük magához veszi a furcsa módon díszes gúnyába bugyolált gyermeket, tisztességgel felneveli – melyet az aztán azzal „hálál meg”, hogy a maga szépségétől és égi származásának tudatától eltelve mindenkit megvet, gúnyol és kínoz, aki elesett és kevésbé szép külsejű, embert és állatot egyaránt, végül még a saját édesanyját is, aki váratlanul felbukkan, koldusként ráadásul. Ezért a tettéért már bűnhődnie kell: rúttá válik, szívében pedig keserűség rak fészket. A faluban nincs maradása.
Ahogyan az előadás rendezője is vallja: mindannyian csillagfiúk (és -lányok) vagyunk. Eredeti szülőhazánk a csillagokban van. Ám ha ez – vagy bármi más – dölyfössé tesz bennünket, nem ismerünk alázatot, akkor szükségszerűen egyre sebesebben távolodunk a csillaghazától, és egyre mélyebbre süllyedünk a föld sarában. Aztán, mint a történet hőse, éveken, de akár életeken át kereshetjük az utat. Igazi önmagunkhoz. Ám ha bennünk is feltámad a késztetés a „hazaútra”, akkor nem vesztünk el teljesen. A lehetőség mindannyiunk számára és mindig adott. Egyszerűen csak fel kell ébrednünk, hogy lerázzuk magunkról a káprázatot.
A történet életre kelt a színpadon, tehát működik az előadás. Mivel a mesét ismertem, egyébként is egyszerű – mint minden jó mese –, így hagytam, hogy inkább a látvány ragadjon magával. A szépen kidolgozott fényjáték, az állóképvetítések, a jelmez és a minimalista – a háromdimenziósra kihajtogatható meséskönyvek világát idéző – díszlet remek összhatást eredményezett, ez részemről csillagos ötös. Bakos zenéje, mint mindig, ezúttal is lenyűgözött, Oláhhal jó kis szongokat is írtak, amiket színészeink kitűnően elő is adtak, ez a darab másik erőssége (lehetett volna benne több dal is; ritkán mondok ilyet, nem állhatom a musicalt, de ez nagyon más). A most „debütáló” mikroportok beváltak tehát, hanem a technikai beállításokat még gyakorolni kell, néhány helyen érthetetlen volt a szöveg. A színészi játék is rendben volt, főleg ahhoz képest, hogy egy-egy aktornak több szerepet is el kellett játszania. Ami a koreográfiákat és a rendezést illeti, az előadás első harmadában ezzel kapcsolatban is megnyaltam a számat, később viszont sajnos akadtak üresjáratok, ha nem is hosszan tartók, a fáradt „öreg gyermek” feje néha azért már-már lebukott egy-egy ilyen esetben. Összességében mindenesetre elégedetten távozhattunk a végén, és jóízűt sóhajtva léphettünk ki a színházból, hogy folytassuk utunkat a csillagok felé.
Van a mesének egy utolsó, rövidke, első pillantásra nem éppen optimista felhangú bekezdése, melyet az előadás készítői kihagytak. Jó érzékkel egyébként, mert ha nem toldanak hozzá még vagy fél órányi magyarázatot, akkor éppoly erőltetettnek és oda nem illőnek fog tűnni, mint Wilde meséjében is. Mindenki boldog, a csillagfiú elnyerte szülei – és az Isten – szeretetét, övé a királyság is – de szegény szívének sok volt a megpróbáltatás, és hamarosan meghal… Viszont ne feledjük, a küldetését a Földön teljesítette, az Út immár máshol folytatódik. „Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” De azt senki sem mondta, hogy azután már nem voltak boldogok: mert a halál felett érzett szomorúság is a káprázat része.
