Csütörtök délután a Zentai Alkotóházban Ausztráliáig és vissza: Árok Ferenc címmel beszélgetés zajlott a neves labdarúgóedzővel és publicistával. Két sajtós kollégája, Sinkovits Péter és Tőke János kérdezték őt színes életútjáról és jelenlegi tevékenységéről.
Fotó: Gergely Árpád
Az est egyik apropóját az adta, hogy Árok nemrég – a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnökének, Szöllősi Györgynek a közbenjárására – Orbán Viktor és a magyar labdarúgás nem hivatalos tanácsadójává vált, gyakran látogat ezért Budapestre, a magyar válogatott pedig 1986 óta először jutott ki egy nagyszabású tornára, jelesen a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra. Másrészt Árok Ferenc már hosszú ideje heti rendszerességgel ír jegyzeteket a Magyar Szó sportrovatába, ezáltal egyedi ízt kapott az est, hogy most a kollégáival beszélgethetett a közönség előtt, megosztva különösen gazdag életútjának részleteit.
Az idős, ám módfelett agilis és vitális vendég nagy mesélőkedvének köszönhetően a mérsékelten focirajongó néző sem unatkozhatott egy percig sem. Magam sportolni ugyan imádtam annak idején, ám sportot nézni sem élőben, sem tévén keresztül nem szeretek, beszélgetni róla pedig pláne nem. Aztán néhány éve azt vettem észre, hogy a Puskás Öcsiről készített – jó hosszú! – portréfilm valósággal odaragasztott a képernyő elé, most pedig ugyanezt élhettem át Árok Ferencet hallgatva az Alkotóház nézőterén. Talán jó tippet adtam most a filmeseinknek. Örülnék, ha így lenne…
Szó esett röviden a pályakezdéséről is, amikor fiatal tornatanárként kispályás labdarúgótornát szervezett, hogy a bevételből megtéríthesse egy véletlenül betört ablak költségeit – ami olyan jól sikerült, hogy a Magyar Szónál is felfigyeltek rá, és máris igyekeztek meggyőzni róla, hogy akár írhatna is a sportrovatba.
Mesélt a regénybe illő házasságkötéséről is, de az est persze elsősorban a lasztiról szólt. Kispénzű főiskolásként hogyan keresett munkát maga és a társai számára, hogyan kezdtek el játszani négyen az ópázovai focicsapatban, aztán amikor a foglalkozására nézve vadászpilóta edzőjük szerencsétlenül járt, hogyan vette ő át a helyét ideiglenesen, és amikor az első meccset ezután megnyerték, hogyan döntötte el egy életre, hogy ő bizony edző lesz. Ekkor már rendszeresen publikálta egyedi hangvételű cikkeit a Sportvilágban is, tehát kettős karrier volt felfelé ívelőben.
Hamarosan a legfiatalabb edzőként jugoszláv első ligás focicsapatot vezetett, a Novi Sadot, ezt követően pedig – egy a londoni világbajnokságon Magyar Szó-s újságíróként kötött ismeretségnek köszönhetően – Ausztráliában volt edző, majd szövetségi kapitány éveken keresztül, nagy sikereket elérve és nagy népszerűségre szert téve ott is. Hogy mást ne mondjunk, a 2010-es focivébén Árok egy ausztrál utazási iroda arca volt, a szurkolókkal együtt utazott az ausztrál válogatott meccseire, amelyeket helyben elemzett is, aztán amikor az ausztrálok kikaptak a németektől az első meccsen 4:0-ra, megjelent egy transzparens a nézők fölött azzal a szöveggel, hogy Frank hadseregét szeretnénk visszakapni.
Hosszasan mesélt az ausztráliai civil életéről is, szeretett ott élni, az is mutatja, hogy eredetileg két évre tervezték feleségével az ott-tartózkodást – amiből 26 év lett. Azt mondja, ott elsősorban rend van, tisztaság és anyagi jólét.
Amikor Tőke örök nyughatatlanként jellemezte, bólogatott, majd ennek kapcsán ecsetelni kezdte edzői módszereit. Fontos a sportban a határozottság, a precizitás, a szervezettség – így tudunk hatékonyak lenni. Persze a csapat erőnlétével kell mindig kezdeni. A Novi Sadban azzal indította az edzést, hogy elfutottak Futakig és vissza. Amikor pedig az állóképesség rendben van, érdemes minden egyes taggal külön is foglalkozni, kiemelni erényeiket, kiküszöbölni hibáikat. (Tehát a régi recept: ésszel és erővel.) Az edző pedig – vagy adott esetben a szövetségi kapitány – legyen mindig kellőképpen ravasz. Elemezze az ellenfelet minden oldaláról – aztán csapjon oda. Dióhéjban elmondva talán ennyi lenne a „nagy titok”. (Persze ő közben még számos kulisszatitkot is megosztott velünk.) Amikor az ausztrál focit összehasonlította a hazaival vagy a magyarral, fő különbségként azt emelte ki, hogy ott van pénz, és hogy „az ausztrál gyerek nem picsog”. Az utóbbin mindenesetre itthon is lehetne talán segíteni.
Ott tartunk tehát, hogy a felcsúti stadion avatóján megismerkedett Orbánnal, és most, 83 éves korában tanácsokkal látja el a magyar futballvilágot, elemzi a meccseket, azon is töpreng, hogyan lehetne megreformálni, dinamikusabbá tenni ezt a sportot… Közben a magyar csapat kijutott az Eb-re. Talán még azt is megérjük, hogy a magyar foci kilábal végre a kátyúból?
