A nagy karácsonyi bevásárlás előtt néhány héttel a német Aldi üzlet kasszájánál várva egy számomra (is) kellemetlen beszélgetésnek vagyok fültanúja. Egy harmincas évei derekán járó nő épp szeszes...
2022. május 22., vasárnap
Ternovácz Áron
A Magyar Nemzet polgári napilap belpolitikai rovatának újságírója vagyok, emellett a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíjasa. Korábban a – szintén anyaországi székhelyű – Metszet.info portálnak írtam politikai elemzéseket, illetve publicisztikákat, aminek révén több cikkem megjelent már a Mandiner online oldalán is. A helyzetből adódóan jelenleg félig Temerinben, félig Budapesten élek.
De ne siessünk ennyire előre az időben. Családunk ötödik tagjaként láttam meg a napvilágot Újvidéken, még az 1996-os esztendőben. Az egészségügyi szakközépiskolát is itt végeztem el. Középiskolás éveim alatt az újvidéki Vojvodina Ökölvívóklub regisztrált versenyzője voltam. Sportolói tevékenységem miatt döntöttem úgy, hogy tanulmányaimat Szegeden folytatom, gyógytornász szakirányon, így 2019 óta már diplomás gyógytornászként is számon tartanak. A képzés alatt érdeklődésem a közélet, az újságírás felé fordult. Gyakorlati tudásom gyarapításához először a Temerini Újságnál kaptam lehetőséget, majd pedig a főbb szegedi eseményekről tudósíthattam a Vajdaság Ma hírportált. 2021-ben megszereztem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány képzésének mesterdiplomáját, így mára kommunikációs és médiaszakemberként is hivatkozhatok magamra.
Mivel jelenleg főként magyarországi kommunikációs térben publikálok, örömmel tölt el, hogy a Magyar Szónak köszönhetően lehetőségem nyílt rá, hogy gondolataimat publicisztikák formájában megosszam szülőföldem olvasóival is.
Cikkeim:
A 2020-as esztendő derekán egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy néhány nap leforgása alatt minden gyökeresen megváltozhat körülöttünk.
A tavasz kezdeti napjai lenyűgöznek. Az első megjelenő napsugárral feltöltődnek tartalékaink. Mintha minden életre kelne. Nem véletlen tehát, hogy közelebbről szeretném megtekinteni az ébredő erőt.
Ahogy a karórámra nézek, villámcsapásként tudatosul bennem a gondolat: elkések!
– Gyertek, gyerekek! Borsófejtés – kurjantott dédnagymamám felénk a maga népies, erős hangjával, miután visszatért a szüretről családi házunk kertjéből.
Állok a családi házunk udvarán, a testvéreimmel játszunk. Ragyogóan süt a nap, már a fák is kivirágoztak.
A mindennapi rohanások következtében csak halogatunk. Közben elfelejtünk élni. Álmainknak, vágyainknak. Ám a kiszabott időtől nem tudunk többet kérni. Emiatt kell intenzívebben élni. Kevésbé félni.
Mindannyian hibázunk. Valaki többször, valaki kevesebbszer. A hibák ahhoz szükségesek, hogy ne állapodjunk meg, ne legyen az életünk olyan, mint az állóvíz.
Kolos barátom egy neves kutatóintézetben dolgozik, s elmondása szerint munkájából adódóan nagyon kevés szabadidő felett rendelkezik.
Csak sétálok. Felfelé igyekszem. Az út hol rögös, hol sima. Olykor hatalmas viharfelhők gyülekeznek a fejem felett. Néha bőrig ázok. Máskor az ezerszínű
Pró és kontra érvek, érzékenyítő videók, gyűlöletcunami.
Péntek délután van. Már alkonyodik. Sétálok a budapesti rakparton, lekanyarodom az Országház mellett. Az impozáns falak mögül már kivillannak a karácsonyfa díszei. Az ország karácsonyfájáé. A...
Mindig arra vágyunk, ami nem lehet a miénk. Amíg vízióként lebeg szemünk előtt, éltet. Később, egy ideig, talán még félted.
Az ember társas lény. Igényünk van egymás közelségére.
Vajon megkérheti a nő a férfi kezét? Vagy csak fordítva? Tényleg jót tesz társadalmunknak, pszichénknek, ha engedünk a 21. század feminista törekvéseinek? A
– Ne feledd, a Facebook minden felhasználónál függőséget okoz – jelenik meg előttünk a felirat hatalmas betűkkel egy digitális óriásplakáton. Utastársaimmal szkeptikusan felnevetünk az autóban, mit...
A szegedi vonatállomáson állok. Budapestre mennék, de a járatom sehol sem látom. Az idő borús, és kísérteties csend van, akár egy horrorfilm valamelyik ijesztő jelenete előtt.
Létezik olyan, hogy magyar ember?
Néhány évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy a szakkollégiumom meghívásából egy nagyon izgalmas nemzetközi konferencián vehettem részt Budapesten.
Régóta nem jártam színházban Magyarországon. Az egyetemi évek alatt még sok időt töltöttünk ott az évfolyamtársaimmal.
Tudjuk jól, minden országnak, vidéknek megvan a maga jellegzetessége. Ezekből a sajátosságokból olykor sokat tanulhatunk, illetve hazahozhatunk egy darabot magunkkal. Az idei utazásom tanulságosra...
Sajnos én már nem ismerhettem a dédnagyapámat, hiszen még a születésem előtt elhunyt, viszont édesapám sokat mesélt róla. Főként azokból az időkből, amikor még ő is gyermek volt, és együtt jártak a...
Rájöttem, hogy ez már nem az a Szerbia, ahol én felnőttem.
„Mi éljük az életünket, meg ők is élik a sajátjukat. Szépen, egymás mellett” – gondoltam. Még gyermekként. Aztán, ahogy megnőttünk, úgy változtak meg a dolgok körülöttünk. Rájöttem, mégsem ilyen...
A regnáló és az eggyel korábbi világbajnok, az idei Európa-bajnokság címvédője meg az esélytelennek kikiáltott magyarok. A halálcsoport.
Egész nap az estét vártam. Az írek ellen játszottunk. Számomra egy nehéz nap után talán nincs is annál jobb tevékenység, mint leülni a kanapéra, és egy jéghideg sör elfogyasztása mellett a nemzeti...
Kisgyerek voltam, úgy négy-öt éves. Az utcába egy új, öttagú család költözött. A gyerekek korunkbeliek voltak, így csatlakoztak hozzánk ők is a bújócskában, fogócskában. Valami furcsa, számomra még...