– Gyakorlatok, szép tájak ide vagy oda, izgalomra vágyom. Unom már a szürke hétköznapokat. Jöhetne már valami konfliktus. Nem ezért jöttem Európába – fakad ki egy fiatal, erős fizikumú férfi,...
2022. december 9., péntek
Ternovácz Áron
A Magyar Nemzet polgári napilap belpolitikai rovatának újságírója vagyok, emellett a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíjasa. Korábban a – szintén anyaországi székhelyű – Metszet.info portálnak írtam politikai elemzéseket, illetve publicisztikákat, aminek révén több cikkem megjelent már a Mandiner online oldalán is. A helyzetből adódóan jelenleg félig Temerinben, félig Budapesten élek. De ne siessünk ennyire előre az időben. Családunk ötödik tagjaként láttam meg a napvilágot Újvidéken, még az 1996-os esztendőben. Az egészségügyi szakközépiskolát is itt végeztem el. Középiskolás éveim alatt az újvidéki Vojvodina Ökölvívóklub regisztrált versenyzője voltam. Sportolói tevékenységem miatt döntöttem úgy, hogy tanulmányaimat Szegeden folytatom, gyógytornász szakirányon, így 2019 óta már diplomás gyógytornászként is számon tartanak. A képzés alatt érdeklődésem a közélet, az újságírás felé fordult. Gyakorlati tudásom gyarapításához először a Temerini Újságnál kaptam lehetőséget, majd pedig a főbb szegedi eseményekről tudósíthattam a Vajdaság Ma hírportált. 2021-ben megszereztem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány képzésének mesterdiplomáját, így mára kommunikációs és médiaszakemberként is hivatkozhatok magamra. Mivel jelenleg főként magyarországi kommunikációs térben publikálok, örömmel tölt el, hogy a Magyar Szónak köszönhetően lehetőségem nyílt rá, hogy gondolataimat publicisztikák formájában megosszam szülőföldem olvasóival is.Cikkeim:
– Emlékszem, te mondtad nekem egy barátunk kapcsán: amikor valaki a saját sorsáról beszélve elkezdi hajtogatni, hogy „az a baj...”, akkor az ott kínlódik a saját poklában… És a kis pesszimista...
Talán három-négy éves lehettem, amikor életemben először üldöztem lepkét. Emlékszem, a tavasz első hírnökei, a hóvirágok épphogy csak megjelentek kertünk udvarában. Kint játszottunk a testvéreimmel,
„Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel” – vélekedett a XX. század egyik legnevesebb tudósa, fizikusa, a két...
– Ott volt a láda, benne az arany. Mind elvettük. Mind elherdáltuk. Elszórtuk ételre, italra és örömlányokra. Minél több fogyott el, annál biztosabban éreztük: az ital nem csillapít szomjat, az...
– Ki az az ember, akivel soha nem találkoztál, mégis nagy hatással volt az életedre? – teszi fel a kérdést munkatársam az egyik belvárosi kávéházban Budapesten.
– Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan – írta...
Munkába tartva a tömegközlekedésen egy furcsa párbeszédre leszek figyelmes. A legmagasabb fokú nyelvvizsgát sikeresen abszolváló diák elújságolja az örömhírt egy barátjának, aki a következő...
Sokszor eszembe jut, vajon milyen lehet ma átlagos orosz fiatalnak lenni. Szásának vagy Szergejnek. Akik ugyanúgy dolgoznak, terveznek, álmodnak, mint én. Hétvégén összejönnek a családdal, és a...
A trianoni békediktátum a mai napig be nem gyógyuló sebet ejtett a magyar lelkekben. Ferde a koronán a kereszt. Gondoljuk. Nemzetünk lelkében mélységes letargia van. Mohács utáni történelmünk és...
Szinkronicitás – így nevezte el a különös véletlennek tűnő egybeeséseket Carl Gustav Jung. A svájci pszichológus úgy gondolta, van a világmindenségnek egy működtető elve, ami független az...
A nagy karácsonyi bevásárlás előtt néhány héttel a német Aldi üzlet kasszájánál várva egy számomra (is) kellemetlen beszélgetésnek vagyok fültanúja. Egy harmincas évei derekán járó nő épp szeszes...
A 2020-as esztendő derekán egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy néhány nap leforgása alatt minden gyökeresen megváltozhat körülöttünk.
A tavasz kezdeti napjai lenyűgöznek. Az első megjelenő napsugárral feltöltődnek tartalékaink. Mintha minden életre kelne. Nem véletlen tehát, hogy közelebbről szeretném megtekinteni az ébredő erőt.
Ahogy a karórámra nézek, villámcsapásként tudatosul bennem a gondolat: elkések!
– Gyertek, gyerekek! Borsófejtés – kurjantott dédnagymamám felénk a maga népies, erős hangjával, miután visszatért a szüretről családi házunk kertjéből.
Állok a családi házunk udvarán, a testvéreimmel játszunk. Ragyogóan süt a nap, már a fák is kivirágoztak.
A mindennapi rohanások következtében csak halogatunk. Közben elfelejtünk élni. Álmainknak, vágyainknak. Ám a kiszabott időtől nem tudunk többet kérni. Emiatt kell intenzívebben élni. Kevésbé félni.
Mindannyian hibázunk. Valaki többször, valaki kevesebbszer. A hibák ahhoz szükségesek, hogy ne állapodjunk meg, ne legyen az életünk olyan, mint az állóvíz.
Kolos barátom egy neves kutatóintézetben dolgozik, s elmondása szerint munkájából adódóan nagyon kevés szabadidő felett rendelkezik.
Csak sétálok. Felfelé igyekszem. Az út hol rögös, hol sima. Olykor hatalmas viharfelhők gyülekeznek a fejem felett. Néha bőrig ázok. Máskor az ezerszínű
Pró és kontra érvek, érzékenyítő videók, gyűlöletcunami.