Nem nézek tévésorozatokat, egyrészt azért, mert kevés olyan van, amire megérné időt szánni, másrészt éppen idő híján úgyse tudnám követni az események sodrását (már ha akad nekik…).
Van azonban egy amerikai krimisorozat, amit szívesen végignézek, ha véletlenül éppen ráfutok. Egyáltalán nem azért, mert olyan érdekfeszítőek lennének dr. Cal Lightman történetei, hanem mert érdekes, ahogyan hangsúlyos szerepet kap benne a testbeszéd. Ez a pasi – a reklám szerint – „zavarba ejtően jól olvas az emberek arcából, gesztusaiból és reakcióiból. Egy zseni, aki olyan apró rezdüléseket is észrevesz, amit a gépek sem jeleznek.”
Hatalmas tárháza van az úgynevezett non-verbális kommunikációhoz fűződő mentálhigiénés kutatásoknak, ismeretterjesztő és tudományos irodalomnak.
Nemrég én is szemtanúja voltam egy ilyen nonverbális kommunikációnak.
Ahogy közeledett a fiókák kiröptetésének ideje, a műhelyben lakó fecskepár egyre jobban óvta a kicsiket. Egyszer éktelen csivitelésükre összegyűlt vagy húsz villás farkú az udvaron, és zuhanórepüléssel riogatták folyamatosan a pázsiton ballagó macskát. A macska unta meg (vagy adta föl?) előbb: hasra feküdt a fűben, fejét lecsapta kinyújtott első mancsaira. És nem mozdult. A fecskék tettek még néhány kört fölötte, azután a vendégek eltűntek, a pár pedig folytatta a mind hangosabb fiókák etetését. Közben azért állandóan szemmel tartották a sütkérező négylábút, az pedig szemlátomást tudomásul vette, hogy a műhely egy jó ideig tiltott terület a számára.
