Már napolajillatok vannak a levegőben. Gyerekkoromban néhány egymást követő évben a Balatonon nyaraltunk. Nem tudom, hány éves lehettem, még nem jártam iskolába. Anyám irányította a nyaralásokat, mindig más falut választott. Talán mert egy kicsit mindegyik hasonlított a miénkre. Hasonló volt a mi családi házunk is, olyan volt, mint ott a legtöbb.
Apám meg én a vízzel törődtünk, elég volt nekünk a strand, a vitorlások.
De anyámat egészen más foglalkoztatta. A kert megszállottja volt. Hamar társakra talált. Mindig vittünk növényeket haza.
Tavaly kúszott elő az emlékeimből mindez, amikor Szigligeten töltöttem a nyár végét. Mindig az a legérdekesebb, ami egy új környezetben elsőként tűnik fel. Ahogy kiléptem az alkotóházból, az első utam a strand felé vitt. Egyórányi séta. Útközben ott sorakoztak azok a családi házak, azok a kertek, melyeket gyermekkoromban láttam. Mintha ugyanazok lettek volna. Felfedeztem a növényeket, melyekre akkor nem is figyeltem különösebben. Mostani szemmel a balatoni kertek mind hasonlónak tűntek, talán anyám is azt vette észre, hogy mindegyikbe ugyanolyan virágokat és díszfákat ültettek.
Ezeknek az együttese alkotja a balatoni kertet. Aztán ahogy a kert növényeivel együtt felnőttem, láttam persze, hogy a mi kertünk más lett, mint a többi a falunkban. Anyám igazi különcnek számított, szeretett dicsekedni vele, mert nekünk különleges, balatoni kertünk volt. Körülbokrosítva később az Adria leándereivel.