Van úgy, hogy nem megy. Az írás vagy csak úgy általában bármi. Az élet. Felkelünk reggel, bárgyún nézünk a tükörből visszabámuló személyre, és azon gondolkodunk, hogy vajon meddig tart a rémálom. Az arcunkról lefolyó hideg víz azonban rögtön felébreszt, majd a padlóra csöppenő fogkrém látványa ólomrúdként nehezedik ránk. Fel kell törölni. Magunkat a padlóról.
A baljós jeleket még a kávé máskor oly megnyugtató illata sem feledteti, majd amikor a buszra feltolakodó nénit egy fiatalabb hölgy minden erejével a buszba löki, azt kiáltva utána, hogy „engedj előbb leszállni, utána tolakodj csak fel”, érezzük csak tisztán, hogy ezzel a nappal valami nincs rendben. Még három nap...
Az ember legnagyobb ellensége viszont saját maga. Nincs olyan, hogy nem megy, nincs olyan, hogy valami nincs rendben. Csak mi és a saját tehetetlenségünk van. Lapoznunk kell ilyenkor, és miután belemosolyogtunk a napba, tudni fogjuk, hogy mindenre képesek vagyunk. Mert minden egyes reggel győztesként születünk újjá. Ma, holnap, holnapután és kiváltképp hétfőn.