Lópaták kopognak a reggeli kisváros központjának aszfaltján. Kétlovas a fogat – hallom a patkók üteméből. Rég elmúlt már az az idő, amikor nem autózúgás, hanem két pej ló ügetése csalja az ablakhoz a kíváncsiskodót. Mintha a múlt századból, annak sem az utolsó évtizedeiből tévedt volna ide a fogat, piacozókat szállítva a vasútállomásról, esetleg hajnalig kocsmázókat hazafelé. De hol van már a tavalyi hó?! Már városi busz sem jár, sőt a legújabb kor járművei, a taxik is csak elvétve tűnnek föl.
De valóban: hol van a hó? Hiszen egykor ilyentájt csendben siklott a szánkó, a patkó kopogása elhalt a fagyos fehérségben, az utasok vacogását pedig föloldotta egy-két pohár forralt bor, rumos tea, esetleg a bundában melengetett üvegben a konyak vagy pálinka. Igaz, a szánkós fogatok általában nem a várost járták ünnepnapok tájékán, hanem a faluból a határba vették az irányt, megtelve fiatalokkal, birtokba véve a tél áldását és néhány kéve szárat is a tavaszt váró kúpokból, a fagyos kezek-lábak melengetésére.
Most meg már se hó, se ifjúság, se ló – talán csak ez a két aszfalton kopogó.