A kert maradt az a hely, ahol igazán ki tudtam kapcsolódni, talán gyerekkoromtól fogva. Nem erőltette pedig senki, hogy a növényeket meg kell ismerni. Nem akkor, amikor már virágoznak, teremnek, hanem ilyenkor, amikor még csak néhány levelük bújt elő. Nem dolgoztattak, de bármit meg tudok metszeni. Nem aszerint, ahogyan a szakkönyvek leírják, hanem a növényt figyelem, hogy mit akarok kezdeni egy fával vagy bokorral. Nem beszélve a szőlőről. Nem számolom a rügyeket, hanem elképzelem, milyen formát ölt a lugas.
Ahogy szétnézek, „az ágakról úgy tűnik, mintha rendezgetnék kopott tollruhájukat”. Kert nélkül el sem tudnám képzelni az évszakokat, itt mindent magam ültettem. Mindig van valami igazítanivaló. Aki otthon van a kertben, mindig tudja, mi a teendő. Közben meg lehet pihenni. Kimeríthetetlen ihletforrás. Le lehet ülni az orgonafa alá egy könyvvel, mert „az idelenn más perspektíva, emberi, megtanuljuk alulról szemlélni a dolgokat, hibát keresve a teremtői szándékban, akár gyolcson a feslést”.
Közben párhuzamokat találunk környezetünk és az olvasottak között. Várakozással teli napok ezek, ünnep előtti csend, „fuvallat jelzi jöttét, édeskés illat, amely lehetne rózsa vagy apró cseppekké oldódott gyöngyvirág”.
Előttem nyílnak hosszú ágyásban a terasz alatt. Ilyenkor el lehet olvasni akár egy egész verseskönyvet. Most éppen ezt tettem, Csík Mónika Hosszúnyakú című kötetéből idéztem. Mert ma a költészet napja van.
