2023. február 4., szombat

Jó reggelt! (2013-11-27)

Révész a hóesésben – futott át agyamon a gondolat, amikor hétfőn, a kitartó eső helyét átvéve szállingózni kezdett a hó. Ahogy egy laza gyors bevásárlás után kiléptem a szemközti áruházból, révészünk, a zentai Tisza-parton álló szobor, úgy állt ott, mintha csak az üdvözlésemre érkezett volna, mintha mi sem történt volna, mintha hét ágra sütne a nap, vagy épp az ősszel lehullott faleveleket lesné. Csaknem a csomagjaimat is elkérte, hogy segítsen cipelni…

Révész a hóesésben – akár egy vers címe is lehetne. Régi korok zentai révészeiről hallani ilyen történeteket. Amikor télen-nyáron, hőben és hóban egyaránt szállították az utasokat, hiszen ez volt a munkájuk, ebből éltek, és ebből tartották el családjukat. S ne feledjük: a révészek javarészt szegény sorsú emberek voltak… Télen a folyó jegét fűrésszel vágták, hogy a komp el tudjon indulni, meg hát egyáltalán, közlekedhessen, megélhetésüket biztosítsa. És tudunk a szájhagyomány által megőrzött történeteket arról is, hogy fűrészelés közben valaki megcsúszott és a jég alá esett, de szerencséje volt, társai elkapták és kihúzták a hideg vízből, túlélte a balesetet.

Én, mondjuk, leginkább azok közé tartozom, akik egyáltalán nem bánkódnak amiatt, hogy ma már nincsenek ilyen kemény teleink, amilyeneken – ugyancsak a városszerte keringő történetek, a szóbeszéd szerint – egykor még eleink fogatos kocsival, szánnal jártak át a befagyott folyó aszfaltszilárdságú jegén. Csókáról. Vagy Csóka felé. Révész a szélben – a jelenet pedig annyira lírai, hogy egyszer pedig még talán ezzel a címmel is megírja egy költőnk a versét.