2023. október 2., hétfő
A VMÚE Életműdíját Kecskés Istvánnak ítélték oda (Gergely Árpád felvétele)

Bánát krónikása

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díjkiosztóját március 31-én tartották meg Zentán, amelynek keretében átvehette az Életműdíjat Kecskés István, a Magyar Szó nagybecskereki tudósítója, aki továbbra is végzi ezt a munkát, valamint a Pannon RTV-nek is tudósításokat küld erről a tájról, Bánátból.

Hogyan élted meg ezt az ünnepséget, egyáltalán mit jelent számodra ez az Életműdíj?
– Nagyon nehéz erről beszélni, a díjkiosztón sem tudtam mit mondani, elérzékenyültem, de amellett úgy gondolom, hogy a laudációban minden elhangzott, talán még több is, mint amennyit a munkám megérdemelt volna. Először is meg kell köszönni azoknak, akik felterjesztettek erre a díjra, mert azt mondják, hogy könnyű díjat kapni, hogyha van, aki javasol. Viszont mégis a szakmabeliek figyeltek fel arra, hogy valamit csináltam én itt az elmúlt 38–39 év alatt. A díj abból a szempontból fontos számomra, hogy egy vidéki tudósító kapta ezt az elismerést. Vidéki tudósítóként, a Magyar Szó nagybecskereki tudósítójaként kezdtem el dolgozni 1984-ben, és 2020-ban úgyszintén a Magyar Szó nagybecskereki tudósítójaként mentem nyugdíjba. Végig tudósító voltam erről a területről, és úgy gondolom, ez a díj arról is szól, hogy elismerték azt a munkát, azoknak a tudósítóknak a munkáját, akik nem a nagy szerkesztőségben dolgoznak, nincsenek úgymond a nagy szerkesztőség oltalmában, hanem egymaguk vannak, és mindent maguk kell, hogy megoldjanak, az utazástól kezdve a napi munka beszervezéséig, a téma megtalálásáig. Ez egy biztatás, elismerés a vidéki tudósítóknak, hogy ők is egy ilyen elismerést megkaphatnak.

Kecskés István (Ótos András felvétele)

Kecskés István (Ótos András felvétele)

Ha jól tudom, ez a második elismerés, amit megkaptál. Azt szinte közhelyként szoktuk mondani, hogy nem azért dolgozik az ember, hogy díjat kapjon, de mégis azért valamiben csakis megerősíti az embert...
– Föltették a kérdést, hogy hány díjat kaptam. Hát eddig egyet, és most még egyet. Gondolom, ez az utolsó. Nyilván bárki, aki valamit csinál ezen a világon, nem azért teszi, hogy majd egykor megtapsolják vagy megveregetik a vállát, hanem azért, mert úgy gondolja, hogy neki az jutott, ez a feladata. Mert fontos, hogy az ember tudja, hol a helye. Annak idején, amikor elkezdtem a Magyar Szónál dolgozni, nyolc hónapi gyakornokoskodás után hazajöttem, nagybecskereki tudósítónak. Akkor sokan azt mondták, jobb lett volna ott maradnom Újvidéken, mert akkor az ember a ranglétrán haladhat fölfelé, lehet szerkesztő, lehet nagyobb újságírói pozícióban, de én akkor is úgy gondoltam, hogy ezt választottam, ez a helyem, és nem panaszként mondom, hogy nekünk nehezebb volt. Nyilván ott a nagy szerkesztőségben sem könnyű dolgozni, ezt a munkát nem könnyű végezni bárhol a világon. Úgy gondoltam, hogy vidéki tudósítóként helyt tudok állni, és ezek szerint talán részben sikerült is. Ezt a díjat nem is annyira a különleges újságírói munkámért, nagy riportokért, tényfeltáró anyagokért kaptam, talán inkább a szorgalomért, ha szabad így mondani, azért, hogy mindennap és minden eseményen igyekeztem ott lenni: az 1990-es évektől a Kossuth-szobor megkoszorúzását végigkísértem, vagy az eleméri megemlékezést, Kiss Ernő sírjának a megkoszorúzását. Mert voltak események, amelyeken ott voltam a kezdetektől fogva, akkor, amikor még nem voltak hivatalosak ezek a megemlékezések. Az embernek végig kell csinálnia az utolsó pillanatig, függetlenül attól, hogy néha úgy gondoljuk, ez a téma már ki van beszélve, itt már nincs mit, újat mondani. Igyekeztem mindig ott lenni ezeken az ismétlődő eseményeken, mert tudjuk, hogy az újságírás a témák ismétlése. Hogyha valaki 20 évig tudósít egy falusi rendezvényről, egy művelődési rendezvényről, bármilyen évi falunapi ünnepségről, úgy is gondolhatja, hogy huszonegyedszer nem érdemes oda elmenni, de épp ez a fontos a tudósítói munkában, mert mindig van valami új, a világ változik, a falvaink változnak – sajnos nem jó irányba –, de hát erről is hírt kell adni, és talán ez a tudósító feladata, hogy krónikása legyen egy kornak, egy helynek.

Ez alatt a 38 év alatt nagy változáson ment át minden, attól kezdve, hogy milyen módon lehetett a tudósításokat eljuttatni a szerkesztőségbe ezelőtt 30 évvel. Hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor kezdted, illetve így, ahogy haladtunk a korral, mennyiben volt ez könnyítés, hogyan élted meg?
– Véletlenül csöppentem ebbe a szakmába. A gyakornokoskodásom után visszakerültem Nagybecskerekre. A Magyar Szónak volt egy melléklete, a Bánáti Híradó, hétvégenként jelent meg négy oldalon, és annak voltam a főmunkatársa, a Magyar Szónak pedig időnként komolyabb, nagyobb eseményekről tudósítottam. A Bánáti Híradó 1991-ben megszűnt, és akkor átkerültem a Magyar Szóhoz. Ketten voltunk akkor, a Bánáti Híradó felelős szerkesztője, Horváth András meg én. Az volt az egészben a jó, hogy Horváth András soha nem utasítgatott, nem parancsolgatott, nem oktatott, nem bírált, nem is dicsért, hanem egyszerűen rám bízta a munkát. Soha nem mondta, hogy ez most nagyon jó, vagy ez nagyon rossz, de én azt megéreztem a reakciójából, amikor valamit elolvasott, vagy csóválta a fejét, vagy nem csóválta. Szinte autodidakta módon lettem újságíró. Annak idején azt mondták, hogy olvasd az újságot, olvasd a cikkeket, nézd, és próbálj abból tanulni, próbálj abból valamit leszűrni. Persze kezdetben nagyon nehéz volt, elsősorban a kapcsolatok megteremtése. Sokkal nehezebb volt, amikor idekerültem, mert itt az újságírás magányos munka. Nincs olyan, hogy a nagy szerkesztőségben beülünk, és reggel megbeszéljük, hogy a nap folyamán ki mit csinál. E kezdeti nehézségek mellé csatlakoztak a technikai nehézségek. Nem volt könnyű küldeni az anyagot. Egy-két kiselejtezett írógépen írtunk, rendszerint 2-3 betű hiányzott róla, ezeket utána ceruzával oda kellett még biggyeszteni, hogy ha küldtük, ha postáztuk. Persze, amikor megjelent a Telex, a Telefax, akkor már egy kicsit könnyebb volt, de akkor is a fotókat borítékba raktuk, és vagy megérkezett a fénykép, vagy nem. A gépírónők persze vártak bennünket, hogyha valami nagyon fontos hír volt, akkor a gépírónőnek le lehetett diktálni bármikor, akár este 7-8 órakor is, hogyha valami olyan esemény történt, a többit pedig az ember maga oldotta meg. El se tudom képzelni, mit jelentett volna nekünk, mondjuk 30 évvel ezelőtt a mobiltelefon, amivel bárhonnan, kint a határból, az út széléről az ember rögtön tud fotót, szöveget küldeni.

A módosi árvíz idején István gumicsizmában járta a terepet

A módosi árvíz idején István gumicsizmában járta a terepet

Mindig alapos munkát végeztél, és igyekeztél mindenről hírt adni, gyorsan, pontosan és minden oldalt végigjárva. Példakép vagy, lehetsz a fiataloknak, leendő újságíróknak. Sőt a nyugdíjaztatásod után is folytattad a munkát, mert ezt szerintem nem lehet csak úgy abbahagyni, hogy holnaptól nyugdíjas vagyok.
– Ha az ember valamit elkezd csinálni, akkor egyrészt fontosak a kapcsolatok, a kapcsolatrendszer kiépítése, mert anélkül nagyon nehéz. Régebben a helyi közösség titkára fölhívott bennünket és mondta, hogy a héten ez történik, ez van, ha érdekel, jelentkezzél. Manapság teljesen más a helyzet, a helyi közösség titkárának nincs is joga, hogy nyilatkozzon bármiről, esetleg átutal a tanácselnökhöz, a tanácselnök viszont valamelyik politikai pártnak a tagja, így már megint eleve valami miatt nem akar nyilatkozni, vagy nem szívesen nyilatkozik, és akkor megáll a tudomány. Ezek a személyes kapcsolatok leépülnek, mindenki úgy gondolja, hogy elegendő, ha kiadunk egy közleményt, vagy akár háromnapos késéssel reagálunk valamire, és meg van oldva. Például valamikor egy gyárba bejutni játszi könnyedség volt. Az ember fölhívta mondjuk a cukorgyár titkárnőjét, és akkor nem volt kérdés, mikor ér rá majd az igazgató, hanem azt kérdezték, most mindjárt, vagy esetleg holnap jövünk-e. Ez ma már elképzelhetetlen. Esetleg valami kisüzembe be lehet jutni, de szinte csak akkor, hogyha valamelyik politikus megy látogatóba, persze olyankor az újságírók is besurrannak, de nem amiatt, hogy megnézzék, milyen termelés folyik ott, hanem a politikus miatt. Ez egy nagyon rossz oldala ennek az egész mai viszonyulásnak, mert valójában ma a portásnál tovább nagyon nehéz bejutni bárhova. Kevés alkalom van, hogy az adott pillanatban jó helyen legyen az ember. Ez nagyon megnehezíti a fiatal újságíróknak is a munkáját, nem irigylem őket. Például, ha most kap egy feladatot, hogy menjen és tudósítson egy építőipari vállalkozásokról, Nagybecskereken, hogy miért bontják le a régi épületeket, miért kerülnek a helyére ötemeletes tömbházak, miért nincs ivóvíz Nagybecskereken, mi van a gumigyárral... Rengeteg téma van, amiről egyszerűen már lassan nem is beszélnek, nemhogy az újságok nem írnak, hanem egyszerűen nincs a szóbeszédben, nem téma. Tehát Nagybecskereken nem téma, hogy nincs víz. Húsz év után nem is foglalkoznak az emberek vele. Annak, hogy mindennap címoldalra kerüljön ilyesmi, az újságírók is látják, hogy nincs neki értelme, illetve a szerkesztőségek azt mondják, ez most már nem téma, nem téma, hogy nincs víz.

A 38 év alatt hányszor voltál jó helyen, jó időben?
– 1990-ben ott voltam a Kossuth-szobor első nem hivatalos megkoszorúzásán, ott volt Papp Feri bácsi, Matuska Márton, Dulka Andor, Ágoston András. Mintegy tíz-egynéhány emberrel ott voltunk Ittabén. Ott voltam 1986-ban, 1987-ben Kiss Ernő eleméri sírjának a megkoszorúzásán. Magyarország belgrádi nagykövete is ott volt, két egyenruhás katona díszőrséget állt, lementünk a kriptába, előtte egy kicsit le lett pókhálózva, és akkor fejet hajtott a nagykövet úr, majd utána elment a nagybecskereki városházára, ahol fogadta a városelnök. Itt kaptunk egy közleményt, csak azt volt szabad írni az eseményről, hogy itt járt Nagybecskereken Magyarország belgrádi nagykövete, és megkoszorúzta Kiss Ernő aradi vértanú eleméri sírját. Utána volt rengeteg fekete krónikás hír, kezdve a Tiszába zuhant autóbusz esete 2005-ben, amikor tíz, tizenkét napig várták, hogy kiemeljék a buszt, és akkor egymást váltogatva őrködtünk, hogy mindig legyen ott valaki, hogy legyen egy fotó arról, amikor emelik ki a buszt a Tiszából. Akkor épp szerencsém volt, mert én voltam jelen, amikor megtörtént a kiemelés, és nem a profi fotósunk, aki egész héten járt ki. Egy kis ragasztószalaggal összeragasztott fényképezőgéppel sikerült csinálnom egy pár fotót az eseményről. Vagy itt volt a módosi, káptalanfalvi árvíz, nem volt áldozat, de rengeteg jószág elpusztult, gumicsizmában jártuk ott a környéket, ez is egy olyan esemény volt, ami megmarad az ember emlékeiben. Tehát, hogy ide kerültem, Nagybecskerekre, mint tudósító, nem is volt rossz, mert itt mindig történt, történik valami. Úgy szokták mondani, hogy Nagybecskerek a Bermuda-háromszög. Az itteni újságíró rémálma, hogy ha hosszabb szabadságra megy, akkor biztosan történik valami.

Sokan tudják rólad, hogy az újságírói munkád mellett nagy élvezettel kerékpározol. Neked mit jelent ez a hobbi? Mit jelent az életedben?
– Nem vagyok nagy sportoló, nem is vagyok egy sportalkat. Nekem a kerékpározás kikapcsolódás, amikor az ember úton van, akkor mindent elfelejt. Már nagyon régóta tart. 2003 óta lett egy kicsit intenzívebb, amikor a székelykeveiek, tehát az al-dunai székelyek idetelepítésének a 120. évfordulója kapcsán szerveztek egy kerékpártúrát Bukovinából Székelykevére. Nem volt elég biciklis, és akkor szóltak, mert hallották, hogy én is biciklizgetek, és kérdezték, csatlakoznák-e hozzájuk, természetesen örömmel tettem ezt meg, és akkor attól kezdve minden évben, 14 éven keresztül Erdélyt jártuk, különböző helyszíneken. Utána megszűnt ez a szerveződés, valamikor 2014-ben, mi néhányan, akik maradtunk, összeálltunk hárman-négyen, öten, mikor hogy, és minden évben szervezgetünk kisebb túrákat. A biciklizésből nekem gyakorlatias hasznom is volt, például a 90-es években, amikor a fizetést postán utalták át, a nagy infláció egy nap alatt megette az összeget, és hogyha nem aznap vettem föl, hanem csak másnap vagy harmadnap, akkor már nem is volt érdemes fölvenni. Megtörtént, hogy a Magyar Szóban reggel nyolckor már a gazdasági osztályon tudták, hogy lesz fizetés, szóltak, hogy Kecskés indulhatsz, akkor én biciklire ültem, és elmentem Újvidékre, fölvettem a pénzt. Ott mindjárt megvettem rajta a tíz márkát, és nagy örömmel jöttem haza. Az úton persze autó nem járt, mert benzin se volt, nyugodtan mehetett az ember az újvidéki út kellős közepén is biciklivel, nem kellett féljen, hogy baja esik – emlékezett Kecskés István, aki még azt is elmondta, hamarosan újabb kerékpártúrára készül, ismét a romániai helyszíneket kívánja bejárni, mert mint fogalmazott, visszatérve mindig szembesül olyan mozzanatokkal, amikre az előző túra alkalmával nem figyelt fel.

Nyitókép: A VMÚE Életműdíját Kecskés Istvánnak ítélték oda (Gergely Árpád felvétele)