Szeptember 23-ától kezdve újra robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Az újságírói hivatás nem csak abból áll, hogy találkozunk, beszélgetünk az alannyal egy jót, majd megírjuk az interjút. Ez csak a tejszínhab a szépen elkészített kávénk tetején, de ha úgy tetszik, akkor az óceánból kilátszó jéghegy csúcsa. Mindezt hosszas szervezés és felkészülés előzi meg. Ez a háttérmunka megduplázódik, ha egy profi sportolóval szeretnénk interjút készíteni, hiszen vajmi kevés a szabadideje. Nagy Szebasztiánnal is csak hosszas egyeztetés után tudtuk összehozni a forgatást, hiszen nagy erővel készül a különféle mérkőzésekre, emellett az előttük álló Európa- és világbajnokságra is. A találkozó mégis összejött, és egy márciusi szombat délelőtt együtt autókáztunk Szabadka utcáin.
Aki ismer téged, az tudja, hogy nem voltál valami lelkes birkózópalánta a kezdetekben.
– Igen, ez így igaz. Ahogyan mondani szoktam, nem én választottam a birkózást, hanem az választott engem. Édesapám vitt el az első edzésekre, amelyeken én voltam a legkisebb, legfehérebb, legvékonyabb, talán a leggyengébb is. Az első edzésen sírtam, és a másodikon is. Végül kötöttünk egy egyességet: ha részt veszek az edzésen, kapok egy csokit, majd kettőt, hármat. Így kezdtem edzeni. Később már egy napot nem bírtam ki birkózás nélkül, és alig vártam, hogy mehessek.
Volt egyáltalán más sportolási lehetőséged?
– Nem nagyon válogathattam. Édesapám birkózó volt. Engem úgy neveltek, hogy a birkózás az birkózás. Az mindenkiből embert csinál. Van az a mondás, hogy ha egyszer birkózó voltál, akkor az életben minden könnyebb. Ezt én is aláírom. Viszont én minden sportot szerettem. Kiskoromban nagyon sokat fociztunk meg kosárlabdáztunk az utcabéli gyerekekkel, de sosem fordult meg a fejemben, hogy más sportot is kipróbáljak. Büszke voltam arra, hogy én birkózó vagyok.
Mikor jöttek az első, fiatalkori eredmények?
– Azt mondhatom, hogy rögtön az elején. Az első versenyemen második lettem, erre pontosan emlékszem. Érdekes, hogy az első versenyeimmel kapcsolatban mindenre emlékszem: kivel birkóztam és milyen helyezést értem el. Ha egy történelmi eseményről vagy dátumról kérdeznének, hogy melyik háború mikor volt, nem biztos, hogy tudnék válaszolni rá, de arra, hogy melyik érmemet hol szereztem, arra nagyon pontosan emlékszem. Mindenki azt mondta, hogy nagy tehetség vagyok, emellett apukám úgy is tanított, hogy csak az aranyérem az elfogadható, ha második lettem, az már elégedetlenséget váltott ki otthon, a harmadik helyezésről ne is beszéljünk. Az első éveimben, a fiatal pionír és az idős pionír korosztályban, csak ötször vagy hatszor voltam második. Leginkább azért jártam a versenyekre, hogy megszerezzem a különböző serlegeket, amelyeket a legjobb versenyzők kapnak. Ezekért a díjakért mentem, nem azért, hogy első legyek, és legyőzzek mindenkit. Tényleg a legjobb szerettem volna lenni.
A legnagyobb kincsed azonban tavaly szerezted meg a birkózó-világbajnokságon, amelyen világbajnok lettél. Hogyan emlékszel a győzelem pillanataira?
– Egy kicsit összekuszálódnak bennem a gondolatok. Amire emlékszem, hogy rögtön a győzelem után interjúk sorát adtam, majd Davor Štefanek gratulált. A lelátón a magyarkanizsaiak is szurkoltak, felmentem a nézőtérre. Ott volt apukám, az öcsém, a barátnőm, aki most már a menyasszonyom, az ő családja, a magyarkanizsai barátok, az edzők, a birkózók. Amikor felmentem hozzájuk, sokkal jobb érzés hatott át, mint a győzelem.
Miért?
– Nem tudom. Lehet, csak nálam van így. Nekem nagyobb öröm volt látni, hogyan örülnek azok az emberek, akik bíztak bennem és segítettek, mint amikor a győzelem jeléül felemelték a kezem a szőnyegen.
Hogyan tudsz kikapcsolni két edzőtábor között?
– Nagyon szeretek pecázni. Most is eszembe jutott, hogy lehet, meg kellene nézni a halakat délután ebben a szép időben. Viszont amikor horgászom, akkor sem tudok teljesen kikapcsolni. Igaz, akkor nem az edzésen idegeskedem, hanem azon, hogy minél több és minél nagyobb halat fogjak. Emellett nagyon szeretek olyan emberekkel lenni, akik mindig mellettem voltak, mint a menyasszonyom, vagy elmegyek apukámhoz, elhívom az öcsémet, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ilyenkor az edzés nálam tiltólistás.
Közeledik az Európa-bajnokság. Elindult már az esélylatolgatás?
– Igen, az ilyenkor szokás, viszont az a baj, hogy én most egy súlycsoporttal feljebb léptem, az olimpiai kategóriában indulok. Abban viszont Nemes Máté a jelenlegi világbajnok. Nagyon sok mindenen múlik, hogy kijutok-e az Eb-re, hiszen mindketten esélyesek vagyunk. Ezért nem is gondolkodom előre. Később a világbajnokságra készülünk, de indulásunk sok mindentől függ, főképpen attól, hogy melyikünk milyen formában lesz az adott pillanatban. Az edzők azonban szerintem tisztában vannak azzal, hogy bármelyikünk megy kettőnk közül az Eb-re vagy a világbajnokságra, éremmel tér haza. Ha tudnám, hogy én leszek a kiválasztott, akkor már most nézegetném, kik lesznek az ellenfeleim, hogy kivel birkózhatok majd, mert az ellenfél más taktikát alkalmaz.
(A teljes beszélgetést a Magyar Szó Facebook-oldalán és Youtube csatornáján tekinthetik meg.)
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
