2024. április 25., csütörtök
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

A szabadság nem szabadosság

Kedves atya! Valahol azt olvastam, hogy az Isten nekünk szabad akaratot adott. Ezzel nem igazán értek egyet, meg akkor minek adta a Tízparancsolatot, amivel meg egyértelműen korlátokat állít fel. Ez a kettő az én szememben nem fér meg együtt.
Köszönöm, ha választ ad a kérdéseimre. Egy hű olvasója, Ferenc

Kedves Ferenc!

Ezek szerint a szabad akarat, az ember szabadsága, ahogyan Ön értelmezi, azt jelentené, hogy az embernek önfejűen mindent meg szabad tennie, mindent, amit kénye-kedve diktál, a szabadság címén senkinek nincs joga semmilyen tilalmat, semmilyen korlátot támasztania neki. A szabadság tehát a korlátlan önkényességet jelentené, az úgynevezett szabadosságot.

Ha ez így volna igaz, akkor minden szabad akaratú ember fékezhetetlenül belegázolhatna a többi ember szabadságába, mindenki fölött uralkodhatna, mindenkinek parancsolhatna, mindenkit kényszeríthetne a maga esztelenségeire, mindenkit a maga rabszolgájává tehetne. De ez egyetemes háborúzáshoz vezetne, mert mindenkit a szabadságától fosztana meg. Az ilyen értelemben felfogott szabadság nem is az, hanem szabadosság, erkölcstelenség, kicsapongás.

A valóság az, hogy nagyon sokan így is fogják fel a szabadságot, ezért a világunk teli van öntörvényű emberekkel, diktátorokkal, zsarnokokkal, kény- és kéjurakkal, kiskirályokkal, sanyargatókkal, rabszolgatartókkal. Egyre több országban, így a miénkben is, a gyerekek nevelését, tanítását a szabadságnak ilyen értelmezésében kell véghezvinni: a családban, az óvodákban, az iskolákban, a szórakozóhelyeken a gyerekeknek, serdülőknek, fiataloknak nem szabad semmit megtiltani, mindent meg kell nekik engedni, csináljanak csak korlátlanul bármit. És csinálnak is: mindenütt rendetlenség, zűrzavar, anarchia uralkodik. De nemcsak a gyerekek körében, hanem a felnőttek világában is, az egész társadalomban, az egész földkerekségen. A gátlástalan szabadsággyakorlat megteremtette bolygónkon a káoszt, a poklot.

Isten az embernek szabad akaratot adott, de ehhez rögtön tilalmakat, parancsokat, korlátokat is szabott, azért, hogy az ember ne élhessen vissza a szabadságával, ne váljon bűnözővé, ne taposson, ne gyilkoljon, ne rontson, ne lopjon, ne gyalázzon, ne fojtogasson, ne zsákmányoljon. De a parancsolatok megszabásával nem veszi el senki szabadságát, senkit nem kényszerít azok megtartására. Csupán csak tanítja és neveli velük az embert arra, hogy ne tegye a rosszat, hanem tegye a jót. Ha az ember megteszi a rosszat, és nem teszi meg a jót, Isten akkor sem veszi el tőle a szabad akaratot, nem blokkolja le rossz szándékát, és nem kényszeríti a jó megtételére. Hagyja, hogy az ember egész életében szabadon tegyen mindent, akár jót, akár rosszat.

Isten erőszakosan nem avatkozik bele senki életébe. Sokszor mondják hívő emberek: „Miért tűri az Isten ezt a sok gonoszságot a világban? Miért nem csapja agyon a gonosztevőket?” Azért tűri és azért nem csapja őket agyon, mert nem akarja elvenni senki szabad akaratát. Ha elvenné, akkor állati ösztönt kellene az embernek adnia, amivel megfosztaná emberi mivoltától, és állattá degradálná. Isten az embert szabad akaratú lénynek teremtette, „a saját képmására és magához hasonlóvá” – ahogy a Biblia mondja –, s ebben az isteni méltóságában örökre meghagyja. Aki szabadon a jó megtételét választja, az a maga örök boldogságát, örök mennyországát választja, aki szabadon a rossz elkövetését választja, az a maga örök boldogtalanságát, örök poklát választja. Az ember a szabad akaratával hódítja meg magának a mennyországot, és a szabad akaratával hódítja meg magának a poklot. A szabad akarat arra szolgál, hogy megteremtse magának vagy az örök életet vagy az örök kárhozatot. A közmondás ezt így fogalmazza meg: Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
Isten hagyja cselekedni a gonoszokat mindenfajta bűncselekmény elkövetésében, de nem hagyja elveszni a jókat és az ártatlanokat. Vagy kimenti őket a pusztító kezéből vagy kimenti őket a halálból.

Példa erre a betlehemi tömeges gyermekgyilkosság, amiről Máté evangéliuma számol be részletesen.

A véreskezű Heródes király a napkeleti bölcsektől megtudta, hogy a Betlehemben megszületett a zsidók új királya, a várva várt Messiás. Miután a bölcsek nem adták tudtára, ki is pontosan az az újszülött fiúgyermek ott Betlehemben, a zsarnok uralkodó elrendelte, hogy katonái öljenek meg minden kétévesnél fiatalabb kisfiút azon a környéken. Isten nem akadályozta meg ezt az ő gonosztettét, nem vette el tőle ezt a kegyetlen önkényeskedő hatalmat (szabadságot, szabadosságot!). A kis Jézus életét azonban kimentette a gyilkos katonák kezéből, olyan módon, hogy Józsefet és Máriát a gyermekükkel éjnek idején útnak indította Egyiptom felé. A lemészárolt csecsemőket pedig kimentette a halálból, olyan módon, hogy megöletésük után mindjárt új életre támasztotta őket a mennyben, s ezzel az úgynevezett „aprószentekké” tette őket. Bármi rosszat is tesznek a gonosztevők embertársaiknak, az utolsó szó mindig Istené: minden kárvallottat az örök életre való feltámasztással maradandóan és teljesen kárpótol.

Az, hogy Isten szabad akaratot és ugyanakkor Tízparancsolatot adott az embernek, nagyon is megfér együtt. Mert ez olyan, mint amikor valaki hidat épít, hogy a folyón szabadon átkelhessenek az emberek a másik partra, és korlátot is épít a híd széleire, nehogy az emberek beleessenek a folyóba. A korláttal nem gátolja meg az ember szabadságát, csupán figyelmezteti, hogy ne akarjon rossz irányba menni, mert az a vesztére lesz. Istennek sem a Tízparancsolata, sem egyetlen másik parancsolata nem merénylet az ember szabad akaratára, hanem figyelmeztetés arra, hogy szabadságában ne akarja a rosszat, hanem válassza a jót.

Pontosan erre van szükség, égető szükség mindenfajta nevelésben: tanítani Isten parancsait, életszabályokat felállítani, irányelveket szabni. Ezek teremtenek rendet, békét, jólétet a társadalomban. Akiből rendes, békés, jólelkű embert akarunk nevelni, azt fegyelmezni, formálni, fejleszteni kell. Pontosan úgy, ahogy az edzők teszik a sportolókkal: kemény edzőgyakorlatok kitartó végzését követelik tőlük. Ezzel nem veszik el szabad akaratukat, ellenkezőleg, erősítik és fejlesztik a szabad akaratukat. Mert – ahogy a bölcs közmondás tartja – a gyakorlat teszi a mestert. Isten azt akarja, hogy parancsolatai, rendeletei megtartásával teljes és tökéletes emberré fejlesszük magunkat, akik aztán szabadok arra, hogy mindig a jót tegyék.

Aki nem gyakorolja, nem edzi magát Isten parancsainak megtartásában, az elveszti szabad akaratát, az a rossz hajlamok rabjává válik, a függőségek rabjává. Minden függőség belső kényszer a mértéktelen fogyasztásra. A korlátlan fogyasztás pedig minden téren testileg, lelkileg megrontja, lezülleszti az embert, tönkreteszik családi és társadalmi kapcsolatait, és a biztos és gyors halálba taszítja.

Chiara Lubich mondta 2000. november 10-én pedagógiai díszdoktori székfoglaló beszédében a Washingtoni Katolikus Egyetemen:

„A nevelés világában ma a ’hipervédelmezés’ legkülönbözőbb formáival próbáljuk megóvni a kicsinyeket a nehézségektől. Ezzel viszont hozzászoktatjuk őket, hogy az életet úgy tekintsék, mint egy könnyű és kényelmes utat. Valójában így egyedül hagyjuk őket a bizonytalanságban az élet kikerülhetetlen próbatételei előtt. Ráadásul ezzel passzívvá és elutasítóvá is tesszük a fiatalokat azzal a felelősséggel szemben, amit minden embernek vállalnia kell saját maga, mások és a társadalom iránt.

A ’nehézségekre nevelés’ feladata, amely a nevelőt és a neveltet egyaránt érint, a pedagógia sarkalatos pontja kell hogy legyen.”
Isten azzal, hogy a szabad akaratú embernek Tízparancsolatot és korlátokat szabott meg, a nehézségre nevelés mesteri pedagógiáját végzi.