Azt hittem, másodszorra könnyebb lesz. Azt hittem, másodszorra egyszerűbb lesz megbarátkozni a ténnyel, hogy most jó ideig nem csak az enyém a testem. Nem mintha nem várnám tűkön ülve az első apró jeleket, böködéseket, rúgásokat, hogy végre valósággá váljon, hogy végre tényleg elhiggyem, nem vagyok egyedül a testemben. De attól még nehéz megbarátkoznom a gondolattal, pontosabban a ténnyel, hogy új élet növekszik bennem, s hogy ennek az új életnek a kihordása mennyi testi és lelki áldozattal jár. Még akkor is kihívás, ha ezt akartam, s nagyon vártam. Azt reméltem, másodszorra már könnyebben veszem ezeket a mentális akadályokat, és nem pakolok magamra felesleges terheket, mégis itt vagyok. Pontosabban ugyanott, ahol majdnem négy évvel ezelőtt, és hiába a tapasztalat, vannak napok, mikor ugyanolyan elveszettnek és tanácstalannak érzem magam, mintha életemben először ülnék azon a hullámvasúton, amire a várandósság visz.
Állok a tükör előtt, és nézem a testem, van-e bármi változás. Tudom, korai még. Nincs itt az ideje. Ha bárki rám nézne, meg nem mondaná, hogy éppen hatalmas változásokon megy keresztül úgy a testem, mint a lelkem. Ha valaki rám néz, nem fogja látni, milyen mentális küzdelmet vívok a hormonális agyammal nap mint nap. Ha valakinek elmesélném, nem értené, hogy tegnapelőtt miért nevettem magam könnyesre azon az ócska viccen, hogy a taknyos kiscsibe becsületes neve, Baromfika. Nem értené, hogy miközben levegőt nem kapva röhögtem, kicsit meg is ijedtem, mert észrevettem, hogy a frászt hoztam az elsőszülöttemre, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel – anya miért sír, ha amúgy nevet? Az meg végképp felfoghatatlan volt számára, miért váltott a nevetésem fuldokló zokogásba egy szempillantás alatt. Aztán nyilván hiába próbáltam percek múlva, könnyek között, bár ismét nevetve elmagyarázni neki, hogy nincs semmi baj, hogy anya csak terhes, s pillanatnyilag kicsit nemnormális.
Állok a tükör előtt és az jár a fejemben, hogy annyira szeretem a testem. S már folynak is könnyeim megint, mert tudom, hogy ez a test meg fog változni, s igazából nem tudom, lesz-e még valaha ugyanolyan, mint most ebben a percben, amikor nagyon szeretem. Persze sok munkával és befektetett energiával még jobb is lehet, de az előttem álló időszak innenső oldaláról nézve, most ez mind teljesen elérhetetlennek tűnik. S nincs az a mennyiségű szeresd a tested, fogadd el önmagad maszlag, ami per pillanat meg tudna győzni az ellenkezőjéről. Mert tudom, hogy pár hét és búcsút inthetek a kedvenc farmeremnek. Mert tudom, hogy pár hónap, és kényelmes, nem utolsósorban elasztikus sport- és kismamaruházaton kívül semmi mást nem tudok majd felvenni. És azt is tudom, hogy lesz egy időszak, mikor egyszerre fogom imádni és egy kicsit gyűlölni is azt, amit a tükör mutat. Hiúság vagy önzőség – nevezhetjük bárminek, attól még valós és teljesen jogos érzelmek. Még akkor is így hiszem, ha bárki megpróbálna meggyőzni az ellenkezőjéről. Még akkor is, ha egyébként általában nem szoktuk az ilyen és ehhez hasonló, anyaság körül felmerülő ambivalens érzéseket érvényesíteni.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne lennének napok, amikor ez az egész nem érdekel – van, hogy félre tudom tenni, van, hogy a legkevésbé sem zavar a változás. Mindez nem írja felül a magzatom iránt érzett ösztönös szerelmet. Nem jelenti azt, hogy nem várom, hogy nem akarom, hogy visszavonnám a döntésem, ha lehetne. Ez nem jelenti azt, hogy önző lennék vagy kevésbé jó anya. Én is ugyanolyan szeretettel és türelmetlen várakozással simogatom a gömbölyödő pocakom, mint bárki más – bár azóta, hogy megtudtam, a második trimeszter elején csupán a beleink mozdulnak feljebb, s gyakorlatilag azokat simogatjuk, kissé elmúlt a varázs. Viszont nem tagadhatom, hogy az örömteli és szívmelengető pillanatok mellé gyakran bekúsznak a hosszú éjszakák emlékei, a kialvatlanság okozta ingerültség és reménytelenség érzése. Persze időnként rosszul is érzem magam emiatt, s rögtön azzal próbálom ellensúlyozni a negatív gondolatokat, hogy legalább dupla annyi jót próbálok melléjük párosítani. Kicsit olyan ez, mint a szülésre való készülés – tudomásul venni a nehézségeket, elfogadni, majd vizualizálni a jót. Tudomásul venni, hogy mennyire megijeszt most is, másodszorra is ez a páratlan metamorfózis, ami előttem áll. Tudomásul venni, és elfogadni azt, ami a testemben zajlik, a testemmel történik, akkor is, ha bizonyos szegmenseit szívesen kihagynám így másodszorra.
Tudomásul veszem és elfogadom hát, hogy most jó ideig nem csak az enyém a testem. Hogy meg fog változni, hogy át fog alakulni, akkor is, ha erre nem vagyok teljesen felkészülve – másodszorra sem. El kell fogadnom, hogy néha el fogom veszíteni testem felett az irányítást – mert megállíthatatlanul tör ki belőle a sírás vagy éppen a nevetés, mert akkor is fel fog rám jönni az a heti plusz fél kiló, ha nem akarom. Elfogadom, hogy vannak és lesznek esték, amikor a hatórai vacsorát még tízkor is a torkomban érzem, máskor meg kétszer is vacsorázom, mégis éhesen fekszem le. Tudomásul veszem, és elfogadom, hogy most hónapokon át szoros szimbiózisban élem majd a mindennapjaimat a gyermekeimmel, sőt, ha a szoptatás elhúzódik, akár évekig is e köré épülnek majd a napjaim. Egyszerre szép és egyszerre ijesztő a gondolat, hogy évekre gúzsba köt majd az anyaság. Mert ösztönösen teszem a fontossági sorrendem legelső fokára, még akkor is, ha sokszor irtó megterhelő számomra ezt a szerepet jól és fair módon, gyermekeimmel szemben lehetőleg megértéssel és tisztelettel játszani. És őszintén, mindamellett, hogy tudom, csodálatos érzés lesz újra átélni egy élet megszületését, nem tudom, teljes mértékben készen állok-e rá.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
