2024. április 17., szerda

A kardnyelő szomorúsága

A szemem megakad egy mondaton: „... minden, ami szerencsétlenségnek látszik, minden, ami elkeseríti az embereket, nem egyéb, mint fel nem ismert öröm." Bosszankodom. Már megint meg akarják magyarázni: direkt jó, ha az embert kellemetlenségek érik. No lám, a japánok meg éppenséggel komoly elméletet gyártottak, mely szerint egy érzelmi sérülés, egy szerelmi bánat vagy bármilyen kudarc összetörheti ugyan a szívet, mindebből azonban akár gazdagító erőt is meríthetünk. Az ottani ősi hagyomány meghagyása alapján az összetört tárgyakat például nem dobják ki, hanem szimbolikusan arannyal összeillesztik, amelyek ily módon díszítőmotívumokká változnak. A repedések megmutatják, milyen mélységeken mentünk keresztül, az arany pedig azt jelképezi, hogy mindez a javunkra szolgált.

Erre szokta volt egy barátom mondani, hogy az ő személyisége drámai cselekmények nélkül is képes a fejlődésre. De miként vélekedjen minderről egy pórul járt – amúgy a szakma élvonalába tartozó – kardnyelő? Merthogy egy előadásán félrenyelt; a mája és a hasürege megsérült, súlyos állapotban került a kórházba. Lábadozása jó ideig eltarthat. Mivel máshoz nem ért, jelenleg nyilván munkanélküli.

Szakírók szerint a kardnyelés amúgy régtől fogva ismert mutatvány, már az ókori Görögországban és Rómában is gyakorolták. A középkorban rendkívüli népszerűségnek örvendett, a mutatványosok iránt utóbb csökkent az érdeklődés, de napjainkig tartják magukat. Maga a kardnyelés tanulható képesség, voltaképpen ez egy mozdulatsor, midőn a személy a kardot (vagy más éles tárgyat) a nyelőcsövén át levezeti a gyomorba. Közben igyekszik tudatosan ellazítani a gégét, a nyelőcsövet és a záróizmokat, vagyis az emésztőrendszer felső traktusát, melyet egyébként általában akaratlanul működtetünk.

Igen veszélyes művelet, így a kardnyelők Magyarhonban is sokáig a porondon maradhattak – de ez már szorosan összekapcsolódik a Vurstli történetével. Nos, az egykori budapesti Vidámpark területe a XVIII. század közepén csak egy mocsaras, Ökördűlőnek nevezett hely volt, messze a várostól. Az 1800-as évek elején kezdték a pestiek felfedezni mint piknikezésre és vásárok tartására alkalmas térséget. A Városliget leglátogatottabb szórakozóhelye az I. világháború előtt a Vurstli volt (maga a szó vidámparkot, bábszínházat jelent), sokszor tízezrek mulattak ott nyári vasárnapokon. Ebben a korszakban amúgy nagyon kevés szabadideje volt az alsó társadalmi rétegeknek, legtöbbször vasárnap is dolgoztak, ezért sem alakulhattak ki állandó népi szórakozóhelyek. Ám az igény természetesen megvolt, s főként a vásárok, a búcsúk meg a különféle népünnepélyek szolgáltak erre. Ilyen alkalmakkor természetesen a zene, a tánc, a bor meg a sör sem hiányozhatott, s már korán megjelentek ott a mutatványosok, erő- és lovasművészek is. 1844-ben például bizonyos norvég gyorsfutó, Mensen Ernst kápráztatta el a közönséget, gólyalábakon száguldva. Bemutatót tartottak két héten át a kötéltáncosok, érkeztek a körhintások, a kardnyelők, bábosok, megnyíltak a céllövöldék bódéi – és a tűzijáték is tömegeket vonzott. Az 1860-es évektől a legnagyobb népünnepélyeket már a Városligetben rendezték.

Társadalmi és városszociológiai szempontból megjegyzendő, hogy a XIX. és a XX. századi Városligetben minden rendű és rangú ember megfordult. A rétegződés ugyan igen gyorsan megmutatkozott, a társalgást és a nyugodtabb szórakozást igénylő arisztokrácia és a jobb módú polgárság, némileg elkülönülve, inkább a szépen parkosított helyeket (valamint a Jégpályát meg a Cirkuszt) választotta, a Vurstlit viszont szinte kizárólag az „egyszerű nép": szegényebb kispolgárok, a gyári munkásság, napszámosok, inasok és segédek, cselédek, katonák, és sok vidéki. Ezek a rétegek elsősorban a Városliget tágabban vett környékéről érkeztek, tömött villamosokon, omnibuszokon és társaskocsin.

A Vurstli, avagy a Csudaváros főutcája 1911-ben

A Vurstli, avagy a Csudaváros főutcája 1911-ben

Fénykorát a Vurstli az 1890-es évek elejétől élte, miután áthelyezték a Széchenyi fürdő helyére, s a „repertoárja" is tovább bővült, a szerencsejátékokkal például (lottó, sorsjegyek), a hiszékeny klienseket továbbá jósnők és jövendölők fogadták.

Az első világháború éles határt jelent a szórakozási szokásokban, a változások a Vurstlit sem kímélték, elkezdődött a lassú hanyatlás. A perifériára szorultak ugyanekkor a varieték és a cirkuszok is.

És alkonyat volt ez a kardnyelők számára szintén. Ezért is figyeltünk fel most erre a peches mutatványosra. Aki tehát félrenyelt.

Nagyon várom a következő, hasonló jellegű hírt, amely talán kiindulópontja lehetne valamely következő írásomnak. Mondjuk: a késdobáló félrenéz. Vagy – hogy némi pikantériája is legyen a dolognak: a kötéltáncosnő félrelép...

Nyitókép: A Vurstli, avagy a Csudaváros főutcája 1911-ben