2024. április 20., szombat

Idegen földön

Az elvándorlás lehet élet-halál kérdése, kaland, benne rejtőzhet a meggazdagodás vagy csupán a jobb élet reménye, s a végén járhat beteljesüléssel vagy csalódással. Büszkén emlegetjük, hogy hány amerikai magyar érdemelt már ki Nobel-díjat, mennyien váltak világhírű tudóssá vagy művésszé, egy évtizednyi ideje gyakrabban hallunk a magyar diaszpóráról, és miközben az itthoni határ mentén szenvednek az emberek a migránsoktól, ritkán jut eszünkbe: ezek a magyarjaink is migránsok voltak egykoron, miként mostanában is sokan.

Jó dolog a migráció? Dehogy! A vesztes negyvennyolcas forradalom néhány ezer katonája, a „Kossuth bevándorlók” a megtorlás elől menekültek Amerikába. Néhány évtized múltán indult és egészen az első világháborúig tartott az a nagy kivándorlási hullám, amely által majdnem kétmillió magyarral lett szegényebb az akkor még a mainál sokkal nagyobb haza. József Attila a Hazám című versében így ír erről: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.” Az amerikai bevándorlási hivatalok 1 815 117 magyarországi bevándorlót regisztráltak 1871 és 1913 között, bár közel egyharmaduk visszavándorolt. Javarészt azért szálltak a fiumei kikötőben hajóra, mert itthon nemhogy a jobb élethez, hanem a túléléshez szükséges javakat sem tudták előteremteni, például a napszámosok. Voltak, akik minden vagyonukat pénzzé tették, hogy eljussanak az ígéret földjére. Aztán sokuknak csalódások földje lett ez, esetleg teljesült a tervük: egy kis pénzt gyűjtöttek ahhoz, hogy itthon folytassák az életet. Azt sem kell elhallgatni, hogy már akkor ügynökök is csábítgatták az olcsó munkaerőt a „tejjel-mézzel folyó” ígéret földjére.

A harmincas években az eluralkodó fasizmus miatt tudósok és művészek találtak menedéket Amerikában, majd az ötvenhatos forradalom kétszázezernyi résztvevője kényszerült külföldre menekülni a börtön vagy a kivégzés elől. A széthulló Jugoszláviából pedig a kilencvenes évek háborús időszakában távoztak sokan, míg korábban, az 1960-as évek táján indultak nyugati munkavállalásra az emberek.

Nem tudom, ünnepnapnak tartja-e bárki is a migránsok nemzetközi napját. Már csak azért is bizonytalan a válasz, mert senkinek sem lehet könnyű elköszönni a szülőföldjétől, rokonoktól, barátoktól, új szokásokat fölvenni, alkalmazkodni, beilleszkedni, idegen nyelvű iskolába küldeni a gyerekeket, megküzdeni a honvággyal. Az ENSZ harminckét évvel ezelőtt december 18-án elfogadta ugyan a migráns munkavállalók jogainak védelméről szóló egyezményt, ám tizenhárom évet kellett várni a hatálybalépéséig, és azóta is leginkább a kibocsátó államok írták alá, akikhez nem mennek a letelepülni szándékozók. 

De miben is változott mifelénk az utóbbi évtizedekben a migráció? Hiszen néhány százezer anyaországi magyar jelenleg is külföldön dolgozik, miként Szerbiából is tömegesen vándoroltak ki a szocializmus összedőlése óta.

Molnár Edvárd

Fotó: Molnár Edvárd

Régóta megkülönböztetik az üldözött menekülteket azoktól a migránsoktól, akik gazdasági célból, a jobb élet reményében váltanak országot. A menekültek befogadása kötelesség, a többieké nem. Az Európai Unióban viszont igyekeznek összemosni a kettőt. Emellett tömegessé vált a gazdasági célú bevándorlás Afrikából és Ázsiából, ők pedig új, számunkra idegen kultúrát hoznak magukkal. Ez sem volna baj, csak éppen úgy vélik, Európa köteles befogadni őket, és ha ezt nem akarja, akár erőszakkal is igyekeznek eljutni a célig. Egykor a határőrség akár fegyverrel is megakadályozta a tiltott határátlépést, ma meg a bevándorlók alkalmaznak erőszakot, fölfegyverkeznek, határkerítést ostromolnak. Hét évvel ezelőtt, amikor naponta nyolc–tízezren érkeztek Horgosra, megtámadták a szerb–magyar határt, és azóta sem szűnik az áradat. Olaszországba „migránsmentő” hajókkal szállítják őket.

Óriási üzlet lett a szervezőknek az illegális migráció: több ezer euróval indulnak el otthonról az új hazát keresők, de mire célt érnének, sokaknak elfogy a pénzük; Magyarországon az idén mintegy 1800 embercsempészt fogtak el, és 260 ezer határsértés történt. Az Európai Unió erős államai pedig képmutatóan támogatják a bevándorlást, dicséret helyett megrótták Magyarországot a kerítés miatt, miközben milliárdokat költ az ország a schengeni határ védelmére, uniós pénzt nem kap. Ehelyett kötelező kvótával próbálkoztak, mert lassan a gazdag, nyugati országok is megtelnek.

Az iszlám nem hajt fejet a kereszténység előtt, miként az egész európai kultúra előtt sem, pedig nemrégen még sikeres integrálásukról beszéltek a nyugat-európai és az uniós vezető politikusok. Korábban a munkaerőhiányon és a kontinens népességfogyásán igyekeztek ilyen módon enyhíteni, de az integrálás helyett párhuzamos társadalmak és no-go zónák „színesítik” a nyugati országokat. Csak akkor ébredeznek a politikusok, amikor, mondjuk, futballmeccsek után marokkóiak gyújtogatnak és rombolnak Európa-szerte. Megállapítják, amit a józanul gondolkodók régóta mondanak, hogy „egyesek” (nagyon sokan) nem fognak beilleszkedni a társadalomba. Pusztába kiáltott szó, hogy a gazdag országoknak inkább a szegények fölfejlesztésével kellene törődni, hogy mindenki megélhessen a szülőföldjén.

A migráció egyáltalán nem jelent veszélyt a kereszténységre – írja Ferenc pápa. A jelek nem erre utalnak, amikor a német külügyminiszter elvitetett egy majdnem ötszáz éve ott álló feszületet valamelyik városháza tanácsterméből; számos helyen fölhagynak a köztéri karácsonyfa-állítással… Apró, jövőbe mutató jelek. Igaz, a kereszténységet és az egész kultúrát föl lehet adni migránsok nélkül is.

És még azt föl sem vetettük, hogy milyen méretű migráció várható a klímaváltozás és vízhiány miatt, amikor nem a jobb élet, hanem egyáltalán az élet lesz a tét.

Nyitókép: Molnár Edvárd