Amerikai krimikben rendszerint elhangzó tanács a hatóság részéről: „Jogában áll hallgatni...”. Mármint a bűncselekmény gyanúsítottjának. Olykor másnak is. Főként akkor, ha nem ért valamihez és tájékozatlanságát okoskodással, tudálékoskodással próbálja helyettesíteni.
Néha pedig jobb meg se szólalni. Mondjuk kocsmai színvonalú közéleti vitában, esetleg olyan diskurzus során, amely hemzseg a rasszista, utálkozó, becsmérlő, nagyképű és mérgező megjegyzésektől, hazugságoktól, politikai propagandától és hasonló bolondériáktól.
Néha viszont bűn hallgatni. Nemcsak azért, mert mindenkinek (elvben) joga kifejteni a véleményét, hanem azért is, mert egy-egy helyzet, alkalom ezt követeli.
Persze sok egyébre is jogosult (lenne) az ember. Alapvető és egyéb jogait ráadásul nemzetközi nyilatkozatok és törvények is szavatolják. Sok esetben és sokfelé azonban mellőzik ezeket, legalábbis egy (jó) részüket.
Mit sem törődve azzal, hogy az emberi jogok nem okoskodók hagymázas ötleteiből állnak és nem is elvont dolgok, hanem az élet szerves részei, tartozékai (kellene, hogy legyenek mindenütt). Olyan fontos alapértékek, amelyek mindenkinek járnak. Ámde egy részük után a tömegek néhol csak vágyakozhatnak, merthogy nem kapnak, vagy nem jut belőle nekik egy „gramm” sem. Politikai, vallási, gazdasági, pénzügyi és sok egyéb ok miatt.
Pedig alapértékként sok mindent foglalnak magukba. Ezeket az ENSZ Közgyűlése foglalta először össze, illetve fogadta el, csaknem három év politikai küzdelem árán. Ennyi idő alatt sikerült olyan megállapítást is megfogalmaznia az 1948. december 10-én megszavazott nyilatkozatban, hogy „minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.” Ha valakit ez nem győzött meg, íme a következő üzenet a dokumentumból: „Az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon…”
Az alapjogokat magába foglaló – iránymutatásnak szánt, s az egyének közti egyenlőséget feltételező – ENSZ-állásfoglalás az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozataként vált ismertté. December 10-ét azóta az emberi jogok napjaként is emlegetik, ünneplik. Nem mindenütt, bár a szóban forgó jogok – az eredeti elképzelés alapján – minden embert születésétől fogva megilletnek.
Csakhogy a jogok egy (tekintélyes) részét gyakran mellőzi egy-egy ország, (nagy)vállalat, sőt magánszemély, ami nagy hiba. Sőt hiányosság, hiszen abban az esetben, ha a harminc cikkben összefoglalt alapértékek mindenütt érvényesül(het)nének, és az egyének, közösségek, s az államok életében meghatározó szerepet játszanának, aligha kellene naponta háborúk, meg szándékos pusztítások miatt szörnyülködni. Merthogy – kis túlzással – alighanem beköszöntene a világbéke.
A globális érvényességű és jelentőségű alapdokumentum ugyan nem törvény(erejű), mégis nagy jelentőségű. Ha másért nem, azért biztosan, mert felsorolja, sőt követelményként rögzíti mindazokat az alapvető személyi, kollektív, polgári, szociális, kulturális, politikai és gazdasági jogokat, amelyek – az országok zöme szerint is – biztosít(hat)ják az emberhez méltó életet.
Az ENSZ-nyilatkozat legfontosabb elemei között szerepel a jog a szabadsághoz, a tanuláshoz, a szociális biztonsághoz, a magántulajdonhoz, a munkához, az élelemhez, a művelődéshez és a menedékhez, miként a vélemény(nyilvánítás), a lelkiismeret és a vallás szabadsága. Nemkülönben a védelem az embertelen bánásmód és a kínzás ellen.
Az emberi jogok elvben elválaszthatatlanok az élettől, ámde nem mindig, és nem mindenütt részei a hétköznapoknak. Annak ellenére sem, hogy megszavazásuk óta majdnem mindegyik állam elfogadta az alapértékeket.
A kormányok azonban néhol nem sietik el a normák maradéktalan teljesítését, sőt itt-ott be sem akarják tartani a szabályok többségét, holott a hatalom gyakorlóinak fontos feladata lenne az emberi jogok érvényesülésének biztosítása is. Másutt igyekeznek (megpróbálnak) igazodni az ENSZ vonatkozó iránymutatásaihoz. Több-kevesebb sikerrel. A jobban teljesítők, sőt a magukat ebből a szempontból etalonnak tartók is meg-megbotlanak, vagy szándékosan korlátozzák az emberi jogokat (globális járványra, terrorizmus elleni nemzetközi harcra, köz- és nemzetbiztonsági ügyekre, államérdekekre, miegyebekre hivatkozva).
Arra is akad példa, hogy államok tucatjai képtelenek érvényesíteni az ENSZ-listán felsoroltak egyikét-másikát. Az ok prózai: nincs rá pénzük. A követelmények egy részének (lásd: szociális, vagy kulturális jogok) folyamatos és közmegelégedést eredményező biztosításához ugyanis nélkülözhetetlen a jól feltöltött államkincstár. Márpedig szegény országokban erről legfeljebb csak álmodhatnak.
De nem csak náluk vannak gondok, hiszen ezek a jogok szinte sehol sem valósulnak meg maradéktalanul. Az ENSZ-tagok többsége aligha lehet büszke az elért eredményekre, hiszen még mindig több milliárd ember jogai sérülnek. Ezért az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának követelése, olykor a küzdelem értük, akár foggal, körömmel mindig is aktuális. Még akkor is, ha ez nem mindig örömteli vállalkozás.
A probléma leginkább Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában érzékelhető. Európában (sokkal) jobb a helyzet. Az EU-ban minden tíz lakosból kilencnek az a meggyőződése, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása az egészséges társadalom egyik fontos építőeleme. Természetesen az Unióban is van még mit javítani ezen a téren, és az egész kontinensen is. Különösen ott (például Fehéroroszországban), ahol tömegesek és rendszeresek a jogsértések.
Ilyen esetekben nem szabad az amerikai krimikből ismert tanácsot követni, hanem szóvá kell tenni az anomáliákat, hiszen ez minden embernek jogában áll.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
