2023. február 4., szombat

Háború, ez a valóság

– Gyakorlatok, szép tájak ide vagy oda, izgalomra vágyom. Unom már a szürke hétköznapokat. Jöhetne már valami konfliktus. Nem ezért jöttem Európába – fakad ki egy fiatal, erős fizikumú férfi, miközben társaival metróra várnak Budapest belvárosában. – Igazad van. Nem erről volt szó. A kiképzésen azt mondták, hamarosan harcolni fogunk. Küzdeni akarok. A hazámért. A világért. A békéért. Ez a hivatásom. Ezért szegődtem katonának – szól hozzá a másik. Jómagam úgy teszek, mintha meg sem hallanám az urak mondandóját. Csak ülök döbbenten, s nézem a fénylő síneket néma fülhallgatóval a fülemben. A diskurzusból kiderül, amerikai katonák beszélgetnek mellettem, akik a NATO kötelékében jöttek Magyarországra, egy hadgyakorlat keretei között. Éppen bulizni mennek nemzetünk fővárosában, s kicsit sem tűnnek szomjasnak.

A hősiességről, az előttük álló fényes jövőről szóló diskurzus végén az egyik katona megjegyzi: „Olyan jó lenne már igazi ellenségre lőni, és nem csak a céltáblákat kopogtatni.” A kijelentés hallatán kizárólag azért nem szorul ökölbe a kezem, mert tudom: ők is csak áldozatok. Hazájuk egy világbirodalom. Egy nagyhatalomnak pedig – amennyiben meg szeretné őrizni világban elfoglalt szerepét – folyamatosan helyezgetnie kell bábuit a Globus (Földgömb) nevű sakktáblán. Ahhoz, hogy ezen lépéseknek súlyuk legyen, a birodalomnak megfelelő katonai erővel kell rendelkeznie.

Amennyiben érdekeit nem tudják tárgyalás útján érvényesíteni, mutatni is kell ebből az erőből valamit, így a nép lelkében folyamatosan szárazon kell tartani a puskaport. A hősiességről, bajtársiasságról, a világ megmentéséről szóló háborús filmek és videójátékok kiapadhatatlan tárháza hever az amerikai fiatalok előtt, akik persze jóízűen, kritika nélkül fogyasztanak eme rohadó gyümölcsből. Tanulságképpen érdemes felidézni, az első világháború idején dédnagypapáink hogyan fogadták a háború kitörésének hírét.

A leírások szerint a nagyvárosok járdái feketéllettek a járókelőktől; izgatott csoportok tolongtak, egymással vitatkozva, egymást túllicitálva remélt győzelmünk gyors bekövetkezésében. Majd egyik napról a másikra bú, fájdalom, sötétség virradt rájuk. Habsburg József osztrák főherceg, amikor meglátogatta Doberdónál a magyar ezredeket, a következőt írta naplójában: „Ötpercnyi tartózkodás után mélyen megindulva és megrázva kúszok visszafelé. Borzasztó e sok rothadó hús s a fekete aludt vér, ami mindenütt hever és tapad; oly szörnyűséges, hogy a rémülettől jéggé dermed a lelkem. Mindig itt feküdni, csak éjjel egyszer kihűlt, romlott eledelt kapni, ez irtózatos hullaszag közepette, mely nyelvre s a torokra tapad, azt az étellel lenyelni; naponta csak egyszer meleggé lett korty vizet kapni, s azt is csak éjjel. S a perzselő nap öldöklő, izzó hevében, melyet a sziklák megtízszerezve sugároznak, a rothadó bajtársak között mozdulatlanul feküdni a nehéz kábító hullaszaggal a tüdőben; ettől meg kell, hogy őrüljünk.” Hollywood felemelő, romantikus üzeneteivel ellentétben ez a háború.

Ez a valóság. S hogy mit éreznek a katonák, amikor rájönnek: átverték őket? Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényében egy, a háború elején még eufóriát érző német katona a következő megállapítást teszi barátjának a lövészárkok vértől és sártól áztatott bugyraiban: „Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá.”

A metróra felszállva abban reménykedem, amerikai barátainknak csak nem kell mindezt megtapasztalniuk...