2024. április 20., szombat

Fehér Varázsló Afrikában

Dr. Kovács Réka az afrikai szegények missziós orvosaként végzi küldetését

A Magyarországon élő dr. Kovács Rékát legtöbben Afrékaként ismerik. Az életvidám, mindig mosolygós és lendületes doktornő gyermekkori álmát megvalósítva lett az afrikai szegények missziós orvosa. Az Afréka név azonban sokkal több, mint ő maga, hiszen beletartozik még férje, Greguss Sándor, két lánygyermekük, Anna és Kinga, a néhány éve létrehozott alapítványa, és mindenki, aki segíti őt missziói során.

Nem ismerve félelmet, dr. Kovács Réka szabadságát és családjával töltött idejét áldozza fel újra és újra a Nigériában megmentett életekért. Férje, Sándor, író, költő, filmrendező, tanúságtevő. Néhány éve súlyos betegséggel diagnosztizálták, mindössze pár hetet jósoltak neki az orvosok, ő azonban csodálatos gyógyulásával mai napig segíti sorstársait. A házaspárnak olyan erős kisugárzása és hite van, hogy a velük folytatott beszélgetésből mindenki meríthet életerőt. Nem mindennapi család az övék, többek között erről is beszélgettünk Rékával, hogyan lehet valaki egyszerre aggódó családanya, szerető feleség és az afrikai betegek Fehér Varázslója.

Hogyan kezdődött a te, azon belül pedig a családod missziós története?

– Tizenkét éves koromban olvastam Albert Schweitzer könyvét, amelyből annyit értettem meg, hogy ott van a Szavanna, a zsiráfok és a nagy fehér óriás a kicsi fekete gyerekek között. Akkor eldöntöttem, hogy missziós orvos leszek. Az első misszióm negyvennapos volt Ugandában, amelyre meghívást kaptam. Ezt követően tudtam, hogy vissza szeretnék menni Afrikába, azonban fogalmam sem volt arról, hogy hogyan. Az a szervezet megszűnt, a missziózás pedig nem olyan egyszerű történet. Ekkor kezdtük el írni az Afréka könyvet, mivel a férjem író, én diktáltam ő pedig megírta helyettem. Úgy gondoltuk: egy könyv – egy élet. Egy maláriás gyereknek a gyógyszer kb. tíz dollárba kerül, s úgy gondoltam, a könyvek eladásából majd visszamehetek. Igen ám, csak amikor utánaszámoltunk, rájöttünk, hogy ebben az ütemben körülbelül nyolcszáz év múlva tudnék visszatérni Afrikába, hiszen én napi kétszáz beteget látok el odakinn. Ennek apropóján hoztuk létre az Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítványt. Az áttörés akkor történt, amikor összebarátkoztunk Csókay András professzorral. Kiderült, hogy ő akkor már négyszer járt Nigériában, egy katolikus kórházban. Az ő közbenjárásával jutottam ki először én is Nigériába. Ez viszont már történelem, hiszen néhány nap múlva már a tizenegyedik missziómra indulok.

Hatalmas a szakadék a két világ között, hogy tudsz ilyen könnyedén ingázni oda-vissza?

– A harmadik világ nagyon sok országában nincs társadalombiztosítás, ebből kifolyólag nincs ingyenes egészségügy. Ennek következtében megtörténik, hogy a szegények a legegyszerűbb betegségekbe is belehalnak. Az oktatás sem ingyenes, ezért az alapítványunknak a missziók mellett az ösztöndíjprogram is fontos célkitűzése volt. Igaz, hogy csak csepp a tengerben, mivel 135 ösztöndíjasunk van, ebből nyolc Magyarországon, ami ugyan nem hangzik rosszul, de egy 250 milliós országban azért kevés, viszont a nyomorból az egyetlen kiút a tudáson keresztül vezet. Azok a gyerekek, akik esetében az a kérdés, hogy esznek-e vagy sem, nem járnak iskolába, analfabéták maradnak és nincs lehetőségük a jobb életre. Az a gyerek, akit kiemelünk egy hat-nyolc gyerekes családból, s akit beiskoláz az alapítvány, később a többi gyereket is megtanítja írni-olvasni, így abban a családban többé már nincs analfabetizmus. A volt angol gyarmatokon a hivatalos nyelv az angol, ezáltal az oktatás is angolul folyik, és így aztán ők egy elég erős tudásra tesznek szert. Kétségkívül a gyermekek a szívügyeink.

Miből merítkezel, honnan ez a rengeteg energia és lendület?

– Őszintén, nem tudom, hazafelé jövet már a repülőn azon szoktam gondolkodni, hogy hogyan kellene a következő kampányt megszervezni, milyen adományokat kellene gyűjteni a következő misszióhoz. Nem tagadom, voltak néha mélypontok, amikor azt gondoltam, talán abba kellene hagyni, de utána elkezdtek hiányozni. Szerintem ez egyféle függőség, akit erre hív Isten, az nem tudja megtenni, hogy ne csinálja, hiszen ez a küldetése.

Hogyan lehet összeegyeztetni a missziózást a családi élettel?

– Elsősorban kell hozzá egy nagyon jó férj, nekem ez bejött. Továbbá egy ilyen család, mint az enyém, hiszen egy pillanatig sem volt kérdés, hogy támogatnak engem a gyermekkori álmom megvalósításában. Hatalmas háttérmunkát igényel Sándor részéről, hiszen amíg én távol vagyok, ő tölti be idehaza mindkét szülő szerepét. A Covid-járvány következtében fél évre kinn ragadtam, ez próbára tett bennünket, és voltak nehéz pillanatok, de, mint mindent, ezt is átvészeltük.

Említetted, hogy Afrikában rémes a közbiztonság, nem szoktál félni?

– A legnagyobb baj, hogy azzal, hogy mi kimegyünk, pártfogoltjainkat is veszélybe sodorjuk, hiszen egy emberrabló nem lát benned többet, mint azt, hogy váltságdíjat kap érted. A legveszélyesebb az az útszakasz, amíg elszállítanak bennünket a reptértől a kórházig, ezen a részen, ha megállítanak, először kiszáll az atya az autóból, ha őt nem lőtték le, akkor szállhatok ki én is. Mindent megtesznek a biztonságomért. Azt gondolom, ez a valódi testvériség. Több mint nyolcmillió ember ismer bennünket, valamilyen szinten már híresek is vagyunk, hiszen rengeteget tettünk és teszünk az ott élőkért.

*

Afrikában évente egymillió ember hal meg maláriában, nem azért, mert nem gyógyítható a betegség, sokkal inkább azért, mert nincs tíz dollárjuk a gyógyításra. A doktornő azonban mégis olyan hitet és hálát tapasztal a mélyszegénységben élő fekete testvéreitől, amelyet idehaza elképezni sem tudunk. Csodálatos gyógyulásoknak és felépüléseknek volt szemtanúja, amelyekből újra meg újra erőt merít, ezért a veszély és nehézségek ellenére Afrikába is mindig hazaérkezik.

Nyitókép: Greguss Sándor és dr. Kovács Réka (Gulyás Réka felvétele)