2023. február 1., szerda

A házból csak a korlát

Három évtized, vagy már több is, hogy a szülővárosában járt.
Az öreg leszállt a vonatról, utolsónak. Nem volt miért sietnie, rá nem várt senki. Elnéző mosollyal figyelte az összeölelkező fiatal párokat, a kisgyereket, aki majdnem felbukott, ahogy guggoló apja karjaiba vetette magát. Akinek a taxisofőr integetett, az is próbált kényszeredetten elmosolyodni. Neki nem volt csomagja, egy kis ócska aktatáskát lóbált. Sosem utazott bőröndökkel, utazótáskákkal, a hátizsákot meg el se tudta volna képzelni, ahogy cipeli, nekimegy mindenkinek, esetleg a metró ajtaja rácsapódik, mert nem elég fürgén lép be az ajtón. Ez ugyan buta gondolat volt, mert abban az időben mindenhova autó vitte, szép fekete, fényesre suvickolt, és sofőr nyitotta ki előtte az ajtót.
Persze ez még akkoriban volt, amikor nagyon futott a szekér, egymás után adták ki a könyveit, szinte a kisujját se kellett megmozdítania. Egy dolga volt, írni. Ő meg ontotta magából a regényeket, kicsit romantikus hangvételben, és benne persze a kor vezető emberei is megjelentek, bújtatva, remek tulajdonságokba öltöztetve, körülírva. Elismerték, amennyi díj volt, azt mind megkapta, nem maradt el ünnep, hogy ne feszített volna az illetékesen kiemeltek között. Néha megállt a kirakatok előtt, abban a felhajtott nyakú lódenben, szemére csibészesen húzott kalapban, ami minden könyvének hátlapján ott díszelgett, alatta néhány kiemelt mondat, izgalmas, vagy könnyesen megható. Mindig volt, aki felismerte, és perceken belül kis tömeg állta körül, ő meg mosolyogva írta alá a felé nyújtott papírokat, emlékkönyveket. A vevők meg tódultak a könyvesboltba, mert műve borítóján kacér női láb vagy elmosódott csókolózó pár képe hívogatott, és akkoriban ez nem volt itthon mindennapos. Inkább a szigorú, puritán könyvek jelentek meg, de azért ott fenn is tudták, a központban, hogy kell egy kis könnyedség. Ő meg szinte futószalagon szállította a regényeit, hangzatos, sokat ígérő címekkel. Ma már persze tudja, hogy egy kaptafára mentek azok a történetek, de akkor fiatal volt, és annyira hiú! A kritikusok meg nem bántották, a legnagyobbak nem törődtek vele, a többiek meg körbelihegték, kiemelték a jellemek sokszínűségét, a tájleírásait. Ezek tényleg elég jól összejöttek. Meg persze volt elég esze, hogy beletegyen egy helyes autószerelőt, néhány viharos, de diszkrét ágyjelenetet, amibe nem lehetett belekötni, de a kamaszok meg az unatkozó háziasszonyok rongyosra olvasták ezeket a fejezeteket. A végén persze mindenki a helyére került, a félrelépőknek megbocsátottak, a szerelő a szalagnál dolgozó Jucikát vitte moziba, és nem a gyárigazgató feleségét, az a kis románc ott a balatoni villában csak egy kis botlás volt, de nagyobb vihart nem kavart. – Így volt akkoriban – sóhajtott az öreg író, és nem szállt villamosra. Jó volt egy kicsit sétálni, ismerős volt még ennyi idő után is a város. Senki nem értette, hogy miért utasít el minden meghívást, ami ebből a szép, kiemelten fejlődő megyeszékhelyről érkezik, mikor még a legkisebb faluba is elment, ha ideje és vastag programja megengedte. Ha nem, utasította Loncikát, a titkárnőjét, küldjön néhány dedikált könyvet ajándékba a helyi könyvtárba, aminek biztos hullik a vakolata, nyikorognak a nagyteremben a székek, és ha elhúzzák a sötételő vörös függönyt, por ül a régen megtisztított ablakokra.
Megállt a könyvesbolt előtt, nézte a gúlába rakott albumokat, a gyerekkönyvek árain meglepődve húzta fel vastag szemöldökét, idáig nem is figyelte, milyen drágák. Három házasságából nem született gyerek, így az unokák is kimaradtak az életéből. A szakácsművészetek egy megterített asztalon a mélytányérban álltak, biztos nagyon kreatívnak gondolta, aki elkövette – nevette el magát.
Aztán már nem is csodálkozott, hogy a másik oldalon kisvonat kanyargott, fölötte térképek lógtak.
A felvilágosító könyvek biztos bent vannak az üzlet mélyén, kis ágyakban, nyakig betakarva – s most már tényleg tiszta szívből nevetett, a járókelők óvatosan, nagy ívben kikerülték. Megcsóválta a fejét, aztán óvatosan átment a másik oldalra, hátha ott van még az a jó kis talponálló, ahol diákként hideg fröccsöt ivott, és Ábel bácsi, a tulaj egyet ingyen adott, ha bemutatta a jeles vizsgáját. Persze nem az volt ott, hanem valami csillogó gyorsétterem, fiatalok hangoskodtak a teraszán, azt hitte, külföldiek, de csak a mai szlenget használták. Két utcát kellett lejjebb menni, a szódagyár vaskapuján hatalmas rozsdás lakat lógott.

Lassított a léptein, még visszafordulhatna, a szíve is nyomni kezdett, a tarkóján fura göböt tapintott ki, és néhány fekete karika kezdett táncolni a szeme előtt. Aztán mégis ment tovább, s meglátta a házat, minden reggel innen indult az iskolába, még az egyetemre is.
– Haza kellett volna jönni, amíg volt kihez – jajdult föl benne a fájdalom. – Ez olyan, mint a regényeimben – nyögte ki, aztán már ott is állt a romos, ablaktalan, lelakott és romossá pusztult emeletes épület előtt. Erősen behunyta a szemét, de a szédülés nem akart elmúlni. Beoldalazott a félig leszakadt vaskapun. Felfelé nézett, nagyon magasnak látta a falakat. A kerékpárt nem vette észre, annyira nem illett ebbe a házba.
Semmi nem volt ismerős, csak a korlát, a cirádás szép korlát, az valami vakvéletlen folytán megmaradt.
Mintha anyja hangját hallotta volna fentről, a másodikról. Biztos a konyhában főz – gondolta, és lassan menni kezdett a kopott lépcsőkön, felfelé, magasra.
Ott találták meg, két nap múlva, fiatalok, akik a lakatlan-romos házba jártak, hogy szippantsanak valami bódítót.
Az öreg ott ült a földön, hátát a málló falnak támasztva, arcán valami békés mosoly, mint a gyereknek, aki végre hazatalált.

Nyitókép: Bátyi Zoltán