Emberek és bábok közt

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Desiré fesztiváljának nyitóelőadása, a budapesti Stúdió K Színház Heilbronni Katica című produkciója volt, amelyet Heinrich von Kleist lovagdrámája nyomán Hegymegi Máté rendezett. Az előadásban Vihar Frideriket, Sugár grófját, Nagypál Gábor alakította.
Zentai születésű színészünket mindig nagy öröm a színpadon látni, de nem is csak ott láthatjuk. Filmekben is játszik, az Argo 2-ben például sokak kedvencévé vált. Sokrétűségéről tanúskodik, hogy a Stúdió K Színházban gyermekelőadásokban is szerepel, amelyekben bábozik is.
A Heilbronni Katica egy fegyverkovács lányáról szól, aki egyszer megpillant egy grófot az apja műhelyében, azután pedig mindenfelé követi. Teljesen a hatása alá kerül és senki sem érti, miért. Maga a gróf sem. Katica pedig nem ad egyenes válaszokat a kérdésekre. A fordulatokkal teli történet néha misztikus, néha pedig olyan, mint egy mese. Mivel Katica kitartóan fut a gróf után, a kortárs színházi megoldások tekintetében a díszlet szinte adott volt: a színészeket futópadokon láthatjuk.
Az előadás kapcsán Nagypál Gáborral egyebek közt arról beszélgettünk, hogy fizikailag mennyire megterhelő így játszani.
– Igénybe veszi az embert, de ezt nem panaszkodásképp mondom, elvégre senki sem hajtott rá, hogy a színészi szakmát válasszam. Tulajdonképpen egy bizonyos szintig az ilyen fajta fizikai megterhelés segíti is a koncentrációmat. Azáltal, hogy az embernek több mindenre kell odafigyelni, beleértve a testmozgást is, kénytelen még jobban koncentrálni. Ez nem baj. Szerintem ez ebben az esetben segíti is az előadást, a dinamikáját, a ritmusát, a tempóját. Egyszerűen muszáj nagyon észnél lenni, végig ébernek maradni.
Milyennek látod ezt az előadást?
– Kleist egész életében azzal kísérletezett, hogy megírja az ember nem lineáris létét, az emberi gondolkodás kiugrásait. Tette ezt németül, azután ezek a szövegek fordításokat kaptak. Előadásunk érdekessége, hogy egy dagályos szövegű, a maga módján romantikus lovagdráma, egyszer csak egy lecsupaszított környezetbe kerül. Szerintem egy nagyon erős ellentmondás is keletkezik azáltal, hogy egy szűkösebb világba belekerül ez a kicsit szétfolyó szöveg. Valahogy egymásnak feszül a kettő, és ettől az egész kap egyfajta feszültséget, ami a színészt is nagyon éberen tartja. Bírom ezt a fajta feszültséget.

Milyen most itt lenned Vajdaságban? Sikerül hazajárnod?
– Jövök én, de sokkal kevesebbet, mint szeretnék. Ami a játszást illeti, számomra nincs nagy különbség. A színpad az színpad, a közönség pedig közönség, mindenhol. Az alaphelyzet nem változik. Visszatérni főleg azért esik nagyon jól, mert ilyenkor mindig összefutok sok régi ismerőssel, baráttal, kollégával. Már csak az kellene, hogy legyen egyszer annyi időm is, hogy itt maradjak a fesztiválon és nézzem az előadásokat.
n Hogyan látod, visszaállt a Covid után az élet a színházakban? Lehet hozzájutni játszási lehetőségekhez, legyen szó színpadról vagy filmről?
– Valamelyest talán lábra álltunk. A filmes rész jobban és hamarabb, mert megvan az előnye, hogy a filmek készítéséhez nem kell közönség. Elég, ha csak azok vannak jelen, akik dolgoznak a filmen. Igaz, adott esetben az több mint száz személy is lehet, mégis gördülékenyebben lehet haladni. Nem feltétlenül a színészekkel, de amennyiben a stábban valakivel történik is valami, könnyebb megoldást találni. A lényeg, hogy a forgatásokon nincs direkt publikum, ezért úgymond jobban felépült a filmgyártás. A színházban más a helyzet. Úgy érzem, egy kicsit nehezebben találnak vissza a nézők, de azt gondolom, hogy ebben az évben a nem túl virágos gazdasági helyzet is okolható. Az emberek nagyon kiszámítják, hogy mire költenek. Ez is érezhető.
Merrefelé láthatunk játszani?
– A Stúdió K Színház továbbra is úgymond az anyaszínházam, de a Szkéné Színházban is vannak repertoáron levő előadásaim. Legközelebb a Radnóti Színházban lesz bemutatóm, december 18-án. Igazán nincs mire panaszkodnom. A Stúdió K Színházban továbbra is játszok gyermekelőadásokban, bábelőadásokban és felnőttekhez szóló produkciókban is. A színházunk sokféleképpen veszi igénybe a színészt, mi vagyunk a háttérszemélyzet is, például a színpad díszítői. Ez is nagyon fontos és a mindennapjaink része.
Mennyire jelentett újdonságot számodra a bábozás?
– Tulajdonképpen a Stúdió K Színházban kezdtem el. Előtte nem is fogtam bábot a kezembe és ezt utólag már nagyon bánom. Nem szégyellem bevallani, de egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy sokáig bennem is volt egyfajta lenézés a műfajt illetően. Azóta rájöttem, hogy ez butaság volt a részemről, és a bábozás egy nagyon komoly és nehéz munka. Most már szinte élharcosa lettem az ügynek, hogy minden színész próbálja ki a bábozást. Nagyon sokat lehet általa fejlődni, nemcsak a bábozásban, hanem egyáltalán a színpadon való színészi jelenlét terén. Azáltal, hogy a színész kap egy bábot a kezébe, amivel közvetítenie, kommunikálnia kell, egészen átformálódik a szerepe. Szerintem ez egy nagyon jó iskola. Sokat lehet megtanulni a színészetről. A báb mindent tud, mindenre képes, de semmire sem emlékszik. Nem olyan, mint az ember, akiben működik egyfajta testemlékezet. A bábnak ilyen nincs, ezért nagyon kell rá figyelni, különben azonnal feladja a játszmát.