2023. február 5., vasárnap
ZENGETŐ

Egyensúlyban

Hiszek a régi értékek és a mai igények harmonikus összeilleszthetőségében. Pedagógusként (…) is úgy gondolom, hogy nem a gyermekek igényéhez kell alkalmazkodni, hanem meg kell őket tanítani a régi, kipróbált és bevált dolgok tiszteletére. Nem a közönségigénynek kell megfelelni, hanem a Teremtő szándékának.” (Kobzos Kiss Tamás)

Éppen időre érkeztem falum művelődési házába, ahol a jól ismert és fiatal vajdasági tamburazenekar tartja lemezbemutató koncertjét. Gyalog mentem a központba, és egész úton azon törtem a fejem, hogy lesz-e közönség. Nem hozunk-e szégyent az amúgy szeretett falunkra? Felesleges volt az aggodalmam. Meg kell jegyeznem, hogy nem falum ellen irányult ez a bizalmatlanság, inkább a mindennapok ránk mért terhei és gondjai miatt aggódtam. A művelődési házhoz érve zsúfolásig megtelt terem várt. Nekem is alig jutott ülőhely.

A koncert egy pillanatra sem veszített a lendületéből. A zenekar nagy átéléssel és odaadással muzsikálta a szebbnél szebb dallamokat. Csillogtak a tamburák, miközben tisztán pendülve és csilingelve szólt a muzsika. Oldalt vendégzenészek várakoztak türelmesen, hogy muzsikájukkal tegyék még ünnepélyesebbé a bemutatót. A közönség pedig önfeledt és őszinte tapssal jutalmazta a játékot. Egyik pillanatban két citerás állt a színpadra, hogy felidézze a régmúlt idők hangulatát. Meg sem tudnám mondani, hogy a közönség mikor látott és hallott ilyen színvonalas citeramuzsikát a faluban. Az értő közönség pedig kitörő örömmel fogadta a dalokat. Azt hiszem, a hallgatóknak valóban hiányzott már ez a fajta muzsika. Régi történetek és emlékek jutottak eszembe azokról az időkről, amikor még vajdasági szinten is ismert citerazenekara volt a falunak. A helyi iskola diákjaiból állt össze, szakavatott tanáraik vezetésével. Több tucat festett citerája volt az iskolának akkor. Még ma is megismerném valamennyit. Sajnos most egy raktár mélyén pihennek, és várják, hogy valaki leporolja és újra behangolja őket. Mindannyiunk örömére. A tamburazene is mindig népszerű volt a faluban. A múltban méltán híres tamburások képviselték közösségünket nem csak szűkebb régiónkban. Ezekről nemcsak fényképek, hanem hangfelvételek is tanúskodnak. Sőt, a régi történetekből tudom, hogy még lemezen is megjelent a csantavéri tamburamuzsika. Jó lenne egyszer ezeket a kézzelfogható emlékeket összegyűjteni egy helyre, hogy a mai közönség is láthassa, hallhassa.

Az írást bevezető idézet pontosságát vagy inkább érvényességét mutatja ez a rövid kis történet. A koncert a megjelent közönség igényeit a végsőkig kielégítette. Még akkor is, ha nem az olcsó szórakoztatás és a mulatós zene volt a főszereplője ennek az estnek. Adva volt egy csapat fiatalember, akik elhozták nekünk ezeket a régen hallott dallamokat, hogy megmutassák nekünk, így is lehet! Én azt mondanám: így kell! Sajnos egy dolgot meg kell jegyeznem: a koncerten nem igazán láttam sem diákot, sem pedig pedagógust.

Két út között választhat a mai muzsikus, aki szívén viseli a magyar népzene hagyományát. Egyfelől adott a Bartók és Kodály által fémjelzett irány, mely szerint fel kell öltöztetni a mezőről városba vitt dalokat. Oly módon tehetjük meg ezt, hogy a ruha – hívhatjuk kíséretnek is – minden módon igyekezzen pótolni az elveszett mezőt és falut. A másik út, amit tamburásaink is képviselnek, igyekszik úgy bemutatni ezt a hagyományt, ahogyan az a gyűjtés pillanatában elhangzott. Ez utóbbi hozzáállás sokat köszönhet a táncházmozgalomnak. Halkan jegyzem meg, hogy újabban egyre többfelől hallunk olyan aggodalomra okot adó észrevételeket, miszerint a mozgalom lassan kezdi elveszíteni mindazokat az erényeket, amelyeket a hetvenes évektől kezdve kivívott magának. Történetesen, hogy a táncparketten egyre inkább teret hódít magának egy olyan fajta szakavatott hozzáállás, a hivatásos táncosok által, ami kiszorítja a táncot önmagáért szerető és kedvelő „amatőröket”. Gondoljunk csak bele, hány meg hány műkedvelőt tart fogva a magyar néptánc és népdal hagyománya. A „kevés” hivatásos mellett ők azok, akik átviszik a túlsó partra mindazt, ami ránk maradt. Az ő elhivatottságuk is legalább annyit nyom a latban, mint a hivatásos táncosoké. S mindez így együtt tette egyetemes szinten is egyedülállóvá ezt a mozgalmat a világ hagyományőrző palettáján. Nem véletlen, hogy kivételes módon csak nálunk vert gyökeret. Micsoda szerencse, hogy a kétfajta identitás, a falusi és a városi egyensúlya, életre tudta ezt kelteni. A falusi, mert onnan kaptuk, és a városi, ahol az új táptalajban tovább tudtuk éltetni. Ha ezt figyelembe vesszük, gyorsan rájövünk, hogy egyik a másik nélkül nem létezne. Szükség van mindkettőre. Ami pedig még nagyobb erénye ennek a mozgalomnak, hogy felébresztette bennünk az igényt a teljes magyar néphagyomány megőrzésére. Látván a koncertet és ezeket a fiatalembereket, biztos vagyok benne, hogy jó kézbe került, és a hagyományőrzés jövője biztosított.

Nyitókép: Pendergő tamburazenekar: A bácskai Duna mente muzsikája – lemezbemutató koncert, Csantavér