2022. december 5., hétfő

Szlavóniai magyar iskolák

A Julián-iskolák és a Julián-tanítók sorsa – A Julián-iskolák végnapjai (12.)

Távozás

A nagy fölfordulásban és fejetlenségben a vinkovci állomáson derék montenegrói bakák mentették meg az életét, s végül „a borzalmasnál borzalmasabb hírek dacára” is, minden bántódás és baj nélkül talált vissza a családjához. Ám nem sokáig maradhatott Kisradinciban, ahol a régi baráti viszonyoknak már csak a romjait találta. „A polgári szerb lakosság is fegyveresen járt-kelt, és nem lehetett mást hallani, mint a magyarokat minden elképzelhető durvasággal szidalmazó és becsmérlő gúnyos szerb nótákat. Igazi harctér volt a falu és az egész vidék. A városban minden iparost és kereskedőt arra köteleztek, hogy Péter szerb király színes nyomású, hatalmas arcképét kirakataik legfeltűnőbb helyén állítsák ki. Az őrjöngő nép az utcán letérdelt a király képe előtt, és a kirakat üvegét csókolgatva, összetett kézzel kérte az Isten áldását a győzelmes királyra.”[1] Fölkeresték őt a falu „jólelkű szerbjei”, s tömören közölték vele: „Drága jó Tanító Úr! Éppen most lett vége annak a gyűlésnek, amelyen a szolgabíró javaslatára elhatározták, hogy a Tanító Urat holnap reggel a templom előtt felakasztják. Nagyon kérem, ne haragudjon ránk, mert mi mindent elkövettünk, hogy megmentsük, de minket is megfenyegettek. Fáj nekünk az elválás, de mégsem tanácsoljuk, hogy továbbra is maradjanak, hanem kérjük, hogy azonnal csomagoljanak és az éjszaka leple alatt meneküljenek. Tessék megmondani, hogy hány kocsira van szükségük, és mi örömmel leszünk a segítségére.”[2] A szerb tanító, a pap és a szolgabíró percek alatt meggyőzték arról, hogy el kell hagynia a szerb katonaság által megszállt területet. S hogy jóindulatukat tettekkel is bizonyítsák, az éj leple alatt a rumai állomáson csöndesen fölpakolták őket a vonatra, hogy Péterváradon, Újvidéken és Szabadkán át újra „az áldott Magyarország” területére léphessenek.[3] Az elmúlt évek veszélyei és megpróbáltatásai közepette soha nem, de a vonat hajnali indulásakor egyszerre mélységes-mély hazátlanságot és elhagyatottságot érzett az iskoláját elhagyni kénytelen Julián-tanító.

Hazaérkezését követően tanúja volt annak is, amint megkezdődött a Magyarország megszállott területeiről a szerbek által rabolt felszereléseknek, bútoroknak és egyéb tárgyaknak Szerbiába való szállítása. „A Száva partja legrövidebb idő alatt és legkevesebb költséggel a rumai járás területén lévő Klenák községnél volt elérhető, mellyel szemben feküdt a szerb parton a háború alatt hírhedté vált, de a magyar és német katonaság által később teljesen lerombolt Sabác városa. Klenákra szállítottak tehát minden lopott holmit, ahol azokat hajókra rakták és vitték tovább a szerb partra. Természetes, hogy az átrakást kizárólag magyarokkal és svábokkal végeztették, akiket a szolgabíró a járás területén fekvő községekből rendelt ki.”[4]

Novoszel István Julián-tanítónak a horvát-szlavónországi Babinagorán, Nartán, Goveđepoljén és Kisradinciban töltött évek alatt alkalma volt megtapasztalnia, hogy a korábbi évszázadok során oly békés magyar–horvát együttélést a XIX. és a XX. század fordulóján már alaposan kikezdte az 1848–1849-es szabadságharc során fölszított – és azóta is folyamatosan táplált – kölcsönös gyűlölködés. A horvát hivatalok és a klérus egyaránt ellenséget látott a Szlavóniába betelepült, s ott földhöz jutott magyar parasztokban, abban pedig, hogy boldogulásuk ügyének támogatására a Julián-Egyesület is létrejött, egyenesen a magyar politika ármánykodását, annak elmagyarosításai törekvését vélte fölfedezni. S ha a Dráván túli magyar szórványtelepeken a Julián-tanítók esetleg szót értettek volna a lakosság horvát vagy szerb részével, a hivatal azonnal jelezte ezzel kapcsolatos nemtetszését. Ahogyan Novoszel István emlékiratában megfogalmazta: a horvát–szerb politika gondoskodott arról, hogy „a szép egyetértés ellensúlyozására” a hivatalokba olyan vezetőket – papot, jegyzőt vagy tanítót – állítson, „akiknek lelkében valósággal dühöngött a magyargyűlölet”.[5]

Az Egy Julián-tanító odisszeája című könyve utolsó lapjain kellő rezignáltsággal jegyezte meg a szerző: az elmondottakból láthatják az olvasók, „mily nagy volt a megpróbáltatás, amellyel úgy nekem, mint társaimnak fel kellett vennünk a küzdelmet, de azt is látniok kell, hogy mily nagy volt bennünk a lelki erő, amellyel minden veszélyt sikerült elhárítanunk. Ezt a lelki erőt pedig kizáróan a hazaszeretet és az a tudat kölcsönözte, hogy idegen népek között élő magyar véreinket nekünk, Julián-tanítóknak kell megvédelmeznünk […] a horvát–szerb politika célja: a beolvasztás veszedelme ellen. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom kartársaim nevében is, hogy a reánk bízott rendkívül nehéz, de nemes munkát derekasan, önfeláldozóan és sokszor emberfeletti erővel el is végeztük. Hogy kötelességeinknek megfelelhessünk, ebben oroszlánrész a Julián-Egyesületé, melynek vezetősége mindenkor a legszeretetreméltóbb bánásmódban részesítette a Julián-tanítókat.”[6] – összegezte véleményét Novoszel István az Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratának befejező soraiban.

Máglyán égtek a magyar könyvek

Novoszel István Julián-tanító könyve utolsó fejezetében beszámolt iskolája fölszámolásának történetéről is. 1918 őszén tanítványainak többsége naponként kisírt szemekkel jött az iskolába, mert a felnőttek és a szerb iskolás gyerekek az úton mindvégig, folyton „gazember-magyarnak nevezték őket, és tettleg bántalmazták”. Nem is volt az már rendszeres tanítás, hanem inkább csak megtűrt összejöveteleknek lehetett nevezni, találkozásnak, hogy lássák egymást, hogy hírt adjanak magukról: még élnek, még léteznek! Kisradinciban a német iskolát fölszámolták, a sváb gyerekeket „az ocsmány politikai műhellyé züllesztett szerb iskolába” vitték át. A szolgabíró, a szerb tanító és a pópa hozta rendelet alapján a Julián-iskolát is be kellett zárni, összes felszerelését átszállítani a szerb iskolába, ahol a következő napon a magyar gyermekek is meg kellett jelenniük. „Csupán az iskolában lévő szép és értékes könyvtárral tettek kivételt. Az összes könyveket az iskola udvarán tolongó csőcselék közé dobták, akik azokat meggyújtva, veszett tigrisként rohantak fel-alá az utcán az égő könyvekkel, és állandóan azt üvöltötték: így égetünk el nemsokára minden kutya tótot [ahogyan arrafelé a magyarokat nevezték – M. F.]!”[7] Később magas rangú katonatisztek látogatása során ugyancsak látványosan, az éljenző s ünneplő szerb sokaság jelenlétében égettek el minden tárgyat és kelléket, ami a magyarokra emlékeztetett. S miközben máglyán égtek az ablakfüggönyök, asztalterítők, törölközők és a fésűtartót, melyen magyar felírás szerepelt, látványosan kivégezték I. Ferenc József, II. Vilmos és a török szultán közös fényképét is.[8] Közben megtörtént Satrince és Ürög községek magyarjainak a kifosztása és elüldözése is. Szlavóniában megkezdődött a szerb – vagy a horvát? – világ. Sokáig nem dőlt el, hogy mi is történt valójában 1918 őszén, az acélosan komor égbolt alatt.

Novoszel István általános iskolai igazgató, volt Julián-tanító Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratát a következő sorokkal zárta: „Olvasóim láthatják, hogy mily nagy volt a megpróbáltatás, amellyel úgy nekem, mint társaimnak fel kellett vennünk a küzdelmet, de azt is látniok kell, hogy mily nagy volt bennünk a lelki erő, amellyel minden veszélyt sikerült elhárítanunk. Ezt a lelki erőt pedig kizáróan a hazaszeretet és az a tudat kölcsönözte, hogy idegen népek között élő magyar véreinket nekünk, Julián-tanítóknak kell megvédelmeznünk az átkos horvát-szerb politika célja: a beolvasztás veszedelme ellen. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom kartársaim nevében is, hogy a reánk bízott rendkívül nehéz, de nemes munkát derekasan, önfeláldozóan és sokszor emberfeletti erővel el is végeztük. Hogy kötelességeinknek megfelelhessünk, ebben oroszlánrész a Julián-Egyesületé, melynek vezetősége mindenkor a legszeretetreméltóbb bánásmódban részesítette a Julián-tanítókat.”[9] Majd azokról a tanítótársairól emlékezett meg, akik Szlavóniában a számukra kijelölt tartózkodási helyükön maradtak, ahol a kegyetlenségek és igazságtalanságok özöne zúdult rájuk, de ők továbbra is teljesítették feladatukat, s „nap-nap után szívvel-lélekkel imádkoznak a magyar igazság diadaláért, és nincs az az erőszakos politika, amely őket nemzetiségükből kivetkőztethetné”. Magyarok maradnak ők Szlavónországban is, utolsó leheletükig. „A nemzeti eszme ilyen nagyfokú kialakítása kizárólag két tényező munkájának az eredménye – zárta az emlékek megidézését Novoszel István. – Ezek egyike a Julián-Egyesület, amely magyar testvéreink megvédelmezése és azok szellemi művelése érdekében anyagi és erkölcsi erejét egyaránt áldozta fel, a másik tényező pedig a volt Julián-tanítóság, melynek minden egyes tagja a leglelkiismeretesebb és legönfeláldozóbb munkával szolgálta a szent ügyet. Fáradsággal, küzdelemmel és nagyon sokszor komoly életveszedelemmel volt teljes az az út, amelyen haladnunk kellett, de szívesen tűrtünk el mindent, mert állandóan előttünk lebegett a szent cél. Meg vagyok győződve, hogy dacára a sok megpróbáltatásnak, szükség esetén minden volt Julián-tanító szívesen és örömmel hagyná el jelenlegi nyugalmas helyét, hogy újra rálépjen a tövises útra, és lefolytassa azt a nemzetmentő munkát, melynek a szerbek erőszakos kegyetlensége és Trianon vetett véget.”[10] Méltó befejezése ez a Julián-misszió fölötti számvetésnek!

 

[1]              Uo. 100. p.

[2]              Uo. 123. p.

[3]              Uo. 124. p.

[4]              Uo. 102. p.

[5]              Uo. 60–61. p.

[6]              Uo. 125. p.

[7]              Uo. 107. p.

[8]              Uo. 112. p.

[9]              Uo. 125. p.

[10]            Uo. 126. p.

 

Irodalom

 

Tarczay Erzsébet: Magyar iskolák Horvát–Szlavonországban; Magyar Paedagogia; 1918. XXVII. évfolyam, 2–3. szám, 99–115. p.

[Tarczay Erzsébet]: Horvát–Szlavonországok történetének rövid áttekintése, tekintettel azok kulturviszonyaira. A M. Kir. Államvasutak horvát–szlavonországi felső nép- (polgári) iskolák VI. (II.) osztálya számára írta dr. Tarczay Erzsébet; Budapest – Lampel L. Könyvkereskedése, 1915. 56 p. + 4 térkép

[Széchényi Béla, gróf]: Elnöki jelentés a Horvát–Szlavonországokban élő magyarság nemzeti gondozására alakult Julián-Egyesület 1908. és 1909. évi működéséről; Budapest – Franklin Társulat nyomdája, é. n. [1909] 34 p.

[Széchényi Béla, gróf]: Elnöki jelentés a Horvát–Szlavonországokban élő magyarság nemzeti gondozására alakult Julián-Egyesület 1910. évi működéséről; Budapest – Franklin Társulat nyomdája, é. n. [1910] 29 p.

Margitai József: A szlavóniai magyarok és a Julián-Egyesületi iskolák; Magyar Paedagogia, 1911. XX. évfolyam, 8. szám, 478–488. p.

Képes Kalendárium az 1916-ik esztendőre. A Julián-Egyesület ajándéka a szlavoniai magyaroknak; Budapest – Méhner Vilmos-féle könyvkiadóhivatal (Franklin-Társulat), [1916] 101 [26] p.

Poliány Zoltán: A Julián-Egyesületről; Szlavóniai Magyar Újság, 1908. november 22. 1. p.

A szlavóniai magyarok és a Julián-Egyesületi iskolák; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. december 25. 1–2. p.

Szabó Imre: Magyar középiskolát! I–VI.; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. június 23. 1. p.; Magyar középiskolákat!; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. június 30. 1. p.; 1912. július 7. 1–2. p.; 1912. július 21. 1–2. p.; 1912. augusztus 11. 2. p.; 1912. augusztus 25. 1–2. p.

Hild László: 1904–1914; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január 25. 2–3. p.

Képes Kalendárium az 1916-ik esztendőre. A Julián-Egyesület ajándéka a szlavoniai magyaroknak; Budapest – Méhner Vilmos-féle könyvkiadóhivatal (Franklin-Társulat), é. n. [1916] 101 [26] p.

Novoszel István ált. isk. igazgató, volt Julián-tanító: Egy Julián-tanító odisszeája; Salgótarján – Végh Kálmán könyvnyomdája, 1928. 127 p.

A Julián–Iskola–Egyesület alapszabályai; H. n. [Budapest], 1933. 11 p.

[Petri Pál]: A Julián-Egyesület története33 év küzdelme és munkája. Julián barát magyar kutató útjának 700-ik évfordulójára írta Petri Pál; Budapest – Stephaneum Nyomda R. T. é. n. [1937] 96 p. + 7 t.

Ágoston Sándor: A szlavóniai magyarság és a Julián Egyesület; Kalangya, 1940. november, IX. évfolyam, 11. szám, 477–485. p.

Bernics Ferenc: A Julián akció – Egy „magyarságmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, és a jelen (1904–1992); Pécs – Baranya Megyei Könyvtár, 1994. 179 p.

Makkai Béla: Végvár vagy hídfő? Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában (1904–1920); Budapest – Lucidus Kiadó, 2003. 376 p.

Makkai Béla – Makkai Várkonyi Ildikó: A „Szlavóniai Magyar Újság” és a horvátországi magyarság (1908–1908); In: Fejezetek a horvátországi magyarság történetéből. Szerkesztette Arday Lajos; Budapest – Közép-Európai Intézet, Teleki László Alapítvány, 1994. 85–108. p.

Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországokba és Amerikába 1860–1914; Kaposvár – Somogy Megyei Levéltár, 1995. 320 [6] p. 

Cuvaj, Antun: Građa za povijest školstva kraljevina Hrvatske i Slavonije od najstarijih vremena do danas; Zagreb, I–V. 1907–1912.