2023. február 8., szerda

Változó időbeosztások

Az egész életünk egy nagy változás, pedig valljuk be, állandóságot remélünk. Sokáig azt hisszük, hogy ha kialakítunk valamit az életünkben, az akkor aztán már mindig úgy lesz, azzal a dologgal végeztünk, készen vagyunk. Aztán egy idő után rájövünk, hogy már mást akarunk, másképp akarjuk azt a valamit, már más a jó, más a kényelmes, más a boldogító, más a működőképes, így újból alakítgatunk, formázgatunk. Nincs egy helyben állás, folyton tartunk valami felé és ezzel együtt mindig távolodunk valamitől.

Én a munkaszokásomon is érzem ezt az örök változást, alakulást. Ha visszaemlékszem, az egyetemista éveimben csak nappal tanultam. Volt időm bőven, így nem kellett az éjszakába nyúlnom, és nem is szerettem. Legkésőbb este tízkor letettem a könyvet, és inkább felkeltem hatkor, minthogy éjszakázzak. Láttam, sokan másként csinálják, egész éjjel fenn vannak, kávét kávé után isznak, hajnalokig a könyv fölött ülnek, aztán délig alszanak, nekik az volt jó, nekem a másik verzió. Aztán amikor újságíró lettem, azt praktizáltam, hogy ha nappal valamiért nem tudtam befejezni egy írást, este dolgoztam. Sőt egy riport elkészítésének inkább este nyolc körül fogtam neki és éjfélig biztos elkészültem vele. Akkoriban ez tűnt jónak. Szerettem este írni, élveztem, mert nem sürgetett senki, tudtam, hogy reggel még lesz időm kipihenten is átolvasni.

Amikor anyuka lettem és a szülési szabadságok után visszatértem dolgozni, nem nagyon találtam időt arra, hogy itthon is dolgozzak. Amíg a gyerekek kicsik voltak, úgy voltam vele, amit csak lehet, a munkahelyen kell elvégezni, mert itthon már nincs rá lehetőség. Este legtöbbször én is elaludtam velük, és reggel egészen addig ágyban maradtam, ameddig csak hagytak. Persze ez a felkelés leginkább hat és hét óra között megtörtént, amellett, hogy még éjjel is többször felébresztettek, úgyhogy eszem ágában sem volt későig írni, vagy esetleg korán felkelni dolgozni. Csak a szerkesztőségben írtam, vagyis akkor, amikor nem voltak körülöttem. Amikor kicsit nagyobbacskák lettek, olyan öt-hat évesek, akkor már időnként bepróbálkoztam azzal, hogy megírjak valamit itthon, de csakis valami rövid tudósítást, hírt, mert azt lehetett. A nappaliban volt a számítógépünk, és amíg ők rajzoltak, vagy papírokat vagdostak, alkottak, addig igyekeztem összehozni az írást. Még egy rövidebb szöveg elkészítése is sokáig tartott akkoriban, hiszen közben ők mindig akartak valamit, mindig valamit meg kellett mutatnom, el kellett vágnom, meg kellett rajzolnom, de azért csak elkészültem valahogy.

Nagyobb változást ebben a tekintetben az hozott, amikor mindketten iskolások lettek, és mivel egy váltásba járnak, vagyis egyszerre nincsenek itthon, megint kaptam időt az itthoni munkához. Azt a verziót szeretem, amikor délelőttösök és reggel hétkor elindulnak itthonról. Olyankor óriási a csábítás, hogy visszafeküdjek aludni még egy órácskára, de ha ezt sikerül leküzdenem, vagy éppen muszáj, mert végső ideje egy írás leadásának, akkor szabadon nekiülhetek. Úgy tapasztalom, mostanság ez a legtermékenyebb időszakom, ez a reggel héttől kilencig terjedő idő, és lassan már úgy is tekintek rá, mint fő lehetőségre.

És itt van, még csak fél kilenc, és máris elkészült egy újabb Rúzsfolt. Milyen jó, hogy nem dőltem vissza az ágyba!