2024. április 20., szombat

Zsákutcában

Kinézek már az utcára – hangzik föl a múltból a bejelentés, amiben a már azt jelentette: olyan régen jártam kint, hogy akár el is lophatják az egész utcát; meg benne volt az a remény is, hogy hátha valaki a szomszédok közül is épp akkor nyitja ki a kiskaput, hogy végigfusson szemével lefelé és fölfelé, s a találkozó tekintetek máris megalapoznak egy rendszerint nem néhány mondatos beszélgetést.
Különben mi értelme lett volna kinézni, hiszen nem változott ott semmi, hacsak éppen nem csikót járattak a férfiak, akkor valóban legföljebb a fejüket dugták ki a kíváncsiskodók, leginkább a gyerekek. Ez a keskeny, majdnem zsákutca úgy nézett ki – máig sem sokkal másként –, hogy az egyik végét árok és hevenyészetten elhelyezett szögesdrót zárta le a szántóföldek felé. Jártatáskor ide állt az egyik férfi, botot lengetett a rohanó csikó előtt, nehogy beleszaladjon a drótba. Az utca másik végén ugyanezt tették, csak ott nem volt semmilyen utcazár. A szögesdrótot tartó oszlopra ősszel a gyerekek tökvicsorit, kevésbé kifejező néven: töklámpást helyeztek az este hazafelé igyekvő, akadályon átkelő tanyasori diákok riogatására, bár akkoriban a halloween még ismeretlen volt ezen a vidéken, meg a tököt sem volt divat pazarolni.
Szóval a beszélgetés esélyét kutatták főként az asszonyok, amikor elejtették a mondatot: „kinézek már az utcára", nem az esetleges kinti történések csalogatták őket. Legföljebb télidőben fordult visszájára a helyzet, amikor senki sem kereste a szomszédasszony társaságát a fagyos utcán, ilyenkor azt kellett föltérképezni, hogy a hófúvásokon át milyen esély van eljutni a boltba, vagy érdemesebb-e esetleg a szomszédból kölcsönkérni vaníliás cukrot és két dinárnyi élesztőt.
Tavasztól őszig bőven jutott idő megbeszélni a sütés-főzést és kibeszélni az ismerősöket, véleményt mondani az erkölcstelen nőkről, részeges férjekről, lányszöktetésről és szégyenletes vadházasságról (összeállt párról), zabigyerekről, hálátlan utódokról. De nem ám úgy egyoldalúan, hiszen ott állt viszonyítási alapként a jó példa: „és látod, a húga meg milyen rendes", „pedig az apjától nem tanulhatta, az családszerető", „a másik gyerek meg szorgalmas, és a feleségét is megbecsüli"...
Kölcsönös szilárdítgatása lehetett ez a jó erkölcsnek, és a sajátjuk makulátlanságának a megerősítése: egyetértés a jó és a rossz fogalmában. Az érintetteket pedig nem sértették önérzetükben, nem alázták őket, hiszen „köztük maradt" a téma. Persze a kiközösítésre kibeszélés, pletyka nélkül is találtak apróbb módszereket.

Pixabay

Pixabay

Az idő aztán úgy hozta, hogy fogyni kezdtek ezek a hálás témák, a kibeszélők pedig ma már inkább megállapítanak, tényt közölnek – „ó idők, ó erkölcsök" –, s immár felsőbb erők a vétkesek a romlásért. Mert mit lehetne kezdeni a nagy változásokkal, amikor a korábbi erkölcsi szabályokat legyőzte a tömeges megszegésük. A világfaluvá válás pedig olyan témákat hozott a pletykák helyére, amelyek már nem is csupán utcai beszélgetésekben vetnek föl erkölcsi gondokat. S mert világjelenségekről van szó, nem is egy-egy ember esete szolgál témául, hanem a riasztó folyamatok.
A pletykák új térbe költöztek az utcáról, nem emberközeliek már, gyakran nem is ismerősök lőnek szitkokat, gyalázkodó megjegyzéseket, durvaságokat egymásra, ismerősre és idegenre egyaránt. Nem kibeszélik, hanem kiélik agresszivitásukat. Nincs már köztük egyetértés a véleményekben, helyzetértékelésben, szerepük sincs az erkölcsök szabályozásában, hacsak nem a lezüllesztésben. Miként nincsenek már lovak sem az utcában, a zsákutcából eltűnt a szögesdrót, szabad volna az út a vetésre, etikai megfontolás tartja vissza az embereket a taposástól. Azok meg igazán boldogok lehetnek, akiket az utcán beszélnek ki, nem a világhálón.

Nyitókép: Pixabay