2023. január 31., kedd
Zengető

Kié lesz a piros kukoricacső?

Nemrég írtam, a lassan feledésbe merülő dolgainkra emlékezvén, a régi idők munkáiról, történetesen a górézásáról. Ott is azokról a bizonyos piros kukoricacsövekről. Arról, hogy micsoda élmény volt gyerekként egy-egy ilyet megtalálni. Sajnos manapság már nem góréznak. Ritkán kerül be az udvarokba csövesen a kukorica. A kukoricahajról pedig még nem is szóltam. Pedig téli napokon ebből is sokféle használati eszköz vagy éppen dísztárgy készült. Valahol a házban még őrzöm azt a pár papucsot, amit csuhéból készítettek. A sokunk által kedvelt gyújtóst, a csutkát sem lehet már olyan könnyen beszerezni. Ott marad a földeken, hogy része legyen a természet körforgásának.

Mondom is, hogy mi végre ez a nagy bevezető. Pár nappal ezelőtt egy bevásárlóközpontban bóklásztam. Egyszer csak különös dologra lettem figyelmes. Az egyik polcon ott sorakoztak a szebbnél szebb vérpiros kukoricacsövek. Egy egész láda. Alatta a felirat: a kukorica csak díszítőelemnek használható, emberi fogyasztásra nem alkalmas. Eltűnni látszik a varázslat. A keresés minden mással össze nem hasonlítható izgalma, hogy mi is találhatunk egy színes csövet a kukoricarakás mélyén. Hát, ide jutottunk. A nagy multik már ezt is elvették tőlünk. Majd ők megmondják mikor, mit és hova, sőt mivel és kivel. Remélem, egy gyerek sem gondolja majd azt a jövőben, hogy ezek a gyönyörű piros csövek valahol ott teremnek a bevásárlóközpont udvarán. Uniformizálódó világunk egy újabb lépést tett kártékony hódítása terén.

Még egy történet jutott erről eszembe. A múlt évben történt. Két csoport gyerekkel meglátogattuk az állatkertet. Az egyik csoport falusi, a másik városi csapat volt. Szép lassan haladtunk az állatkert egyik végéből a másikba. Már a látogatás vége felé jártunk, amikor az állatkert eldugott sarkában egy karámra lettünk figyelmesek. Benn nyugodtan legelészett néhány póni és pár lovacska. A városi gyerekek azonnal odarohantak, és nagy-nagy kíváncsisággal bámulták a lovakat. Ha lehetett volna, tán még fel is ülnek a hátukra. A falusi csapat ezzel szemben csak csendben ment tovább, és nézelődött. Ekkor lettem figyelmes a következő rövid kis beszélgetésre. Nekem is van otthon egy pónim! – mondta az egyik kislány. – Ha akartok, eljöhettek hozzánk lovagolni. Mindenki örült a felajánlásnak, és többen is jelentkeztek, hogy bizony ők elmennének. S már ballagtak is tovább a következő ketrec felé. Nem így a városi gyerkőcök, akiket külön kellett összeterelni a lovak mellől, hogy haladni tudjunk.

Úgy látszik, elkerülhetetlen az az irányvonal, miszerint a valódi világunk kirakatban virító díszítőelem legyen. Ami valaha természetes volt, a mindennapok elengedhetetlen velejárója, most kezd háttérbe szorulni. Mi több, eltűnni. A mai ember vizsgálja és irányítani akarja természetet, felül akar kerekedni rajta. Idegen ideológiáktól átszőtt elképzelések alapján igyekszik minden régi törvényt felülírni és elvetni, hogy olyanokkal helyettesítse, amiknek gyökerei egészen más talajban fejlődtek ki. Ez pedig már megmásíthatatlan ténye magának az elszakadásnak. Az elszakadásnak egyfelől a nemzettől, másfelől a természettől. A régi ember ezzel szemben tisztában volt önmagával, származását sosem tagadta meg. A természetnek sem megfigyelője, hanem teljes jogú része volt. Értette és megértette törvényeit, mert benne élt. Miközben azon törjük a fejünket, ki is lehet a hibás abban, hogy ez mind eltűnni látszik, rá kell jönnünk arra, hogy a bűnösök mi vagyunk. Mi, akik elfordítjuk a fejünket, lekicsinylően legyintünk, értéktelen dolgokra figyelünk csak azért, mert éppen ez a menő. Mindeközben a valódi értékek itt vannak karnyújtásnyira.

A maradandó értékeket elkerüli a mindennapok divatja – olvastam valahol. Vegyük a népzenét. Azt gondolják sokan, hogy ez csak egy divatos irányzat. A múlt felidézése. Furcsa hóbort, amitől semmit sem kaphatunk. Majd elmúlik, mondják. Pedig, ha mélyebbre ásunk, rájövünk, hogy ez nem így van. Éppen hogy azon kevés dolog közé tartozik, amelyekre méltán lehetne büszke mindenki. Kodály és Bartók erőfeszítéseinek, munkája révén létrejöhetett az a fajta folytonosság, amiről már többször is beszéltünk. A megkezdett munkának köszönhetően a múlt század hetvenes éveiben kinőtte magát egy olyan korosztály, amelynek tagjai első kézből vehették még át ezt a tudást. Nem felidéztek valami régen elfeledett dolgot, hanem tovább éltették azt, azoknak a mestereknek a jóvoltából, akik ekkor élték fénykorukat. Ők azok a mesterek, akik minden tudásukat a mára már feledésbe merült és sokszor ismeretlen elődöktől kapták. S így tudnánk sok-sok nemzedéken keresztül visszajutni a régmúltba. Ha pedig nem csak a múltba révedünk, láthatjuk, hogy ez a folyamat ellenkező irányban is utat tört magának. Bizton mondhatjuk, hogy megállíthatatlanul átível a huszonegyedik századba is. A folytonosság fennmaradt és tovább él. Mert minden nehézség ellenére vannak, akik fenntartják és tovább éltetik. Ezt szem előtt tartva könnyen rájövünk, hogy itt valami sokkal mélyebb és maradandóbb történet rajzolódik ki. Olyan történet ez, amelyet a világ kultúrtörténeti hagyományai között a legnemesebbek egyikeként kell említenünk. Kevés nemzetnek adatott meg, hogy a sajátjáról elmondhassa mindazt, amit mi elmondhatunk a sajátunkról. Ne forduljunk hát el tőle, ne legyintsünk lekicsinylően, és ne nézzük ezeket az embereket vásári komédiásoknak. Ők azok, akik helyettünk is elvégzik a munkát, hogy ne kelljen könyvekből és megfakult felvételekből emlékeznünk azokra az időkre, amikor a természet részeként még évszázados szokás kovácsolta össze a közösségeket.