2024. április 24., szerda

Trágár világ

Hatalmas visszhangot keltett Magyarországon egy negyedikes gimnazista lány nagy nyilvánosság előtt elmondott trágár beszéde. Nem igazán a tartalma, hanem az obszcén kifejezések használata váltott ki ellenszenvet vagy megértő, esetleg dicsérő reagálásokat. Talán a művészeti (irodalmi?) gúnyába bújtatott (slam poetry) előadással szándékozta mérsékelni a (várt?) megbotránkozást, de ez nem nagyon sikerült.

Biztos, hogy nem született még olyan magyar ember, aki sosem káromkodott, ha még olyannyira „őszinte ember” is, hogy tisztában sincs a trágár kifejezés tartalmával. Ezért igencsak meglep, amikor a szülő megdöbbenve tapasztalja, hogy a gyereke csúnya szavakat mond, pedig nem szégyenkezve csodálkozni kellene rajta, hanem „körülnézni” a család háza táján, hiszen a kisgyermek azt tanulja meg, amit hall. És mindenki meg fogja előbb-utóbb tanulni (a kreatívabbak formálni is tudják majd), legfeljebb azt kell tudatosítani, hogy mikor mit illik mondani. Nem egyszerű feladat, elhiszem.

És jön az iskola! A vulgáris kifejezések itt már tudatosak, gyakran a verbális agresszió eszközei. A pszichológus szerint amikor valaki csúnyán beszél, teheti azt divatból (mostanság gyaníthatóan sokszor ez történik), lehet a káromkodásnak – persze az obszcén beszéd nem mindig káromkodás – feszültséglevező hatása is, valamint eszközként szolgálhat a társakhoz való alkalmazkodásban. Korántsem vall azonban dicséretes nyelvi, kommunikációs és esetleg társadalmi folyamatokra, ha a diák ilyen úton kénytelen befogadást nyerni. Mert eszerint szinte szerves eleme az útszéliség a diáknyelvnek. Annál is inkább valószínűsíthető ez a megállapítás, mert a fölmérések szerint a káromkodás ugyanúgy jelen van az elit gimnáziumokban, mint a szakközépiskolákban. (Tapasztalatból hozzátehetjük, hogy már az általános iskolában burjánzik.) Sőt gyakran azok a diákok is használnak obszcén kifejezéseket, akik egyébként nem szoktak. Másoknál meg olyan mértékben természetessé válnak, hogy megszokásból, töltelékszóként alkalmazzák, aminek aztán végképp nincs szerepe a kommunikációban, csupán a stílust teszi parlagiassá.

Szükségtelen tudományos fölmérést készíteni ahhoz, hogy megállapítsuk: az utóbbi néhány évtizedben elharapódzott a vulgarizmus a beszédben. Sokan ezt a rendszerváltással is magyarázzák, mivel a diktatúrát követő demokrácia „ezt is megengedi”. Tehát a liberális szabadság hozta magával. Messzire vezetne, ha a társadalmi erkölcsök változását is vizsgálnánk, a trágár és obszcén szó jelentése ugyanis szeméremsértő, erkölcssértő. Ha azonban az erkölcsök lazulnak is, mindenki érzi valamennyire, hogy hol a határ. Mert korántsem véletlen, hogy megjelentek az „újabb kori” eufemizmusok, vagyis a szépítő kifejezések, mint pl. a basszus vagy a szívatás, régebben meg az elcseszés.

Kétségtelen, hogy a médiumok melegágyai az obszcén beszéd népszerűsítésének. A tévé előtt ülő kisgyerek akaratlanul is „magába szívja” a durva kifejezéseket, de az idősebbek számára is megszokottá válik a vulgarizmus, tehát az egykor mércéül szolgáló sajtó sem mérce már. Legfeljebb a nyomtatott. Ha pedig mégis az, akkor ne lepődjünk meg a stílus ilyesféle alakulásán. Az egykor „nyomdafestéket nem tűrő” kifejezéseket ma az elektronikus sajtóban kifütyülik, ami azzal jár, hogy vagy nem érti meg a mondatot a hallgató, vagy olyan tisztán érti, hogy kár a füttyért. Az újságban pedig részben kipontozzuk a csúnya szavakat, miközben az olvasó ugyanúgy olvassa, mint pontok nélkül. Ezek a megoldások arra mégis jók, hogy jelezzük: nem szalonképesek a szavak, nem értünk egyet a használatukkal. A kereskedelmi televíziók bulváros, gyakran az igénytelenséget és ízléstelenséget propagáló műsorai szerkesztőinek azonban ilyen „gátlásaik” nincsenek. Ugyanez a tapasztalat a közösségi oldalakkal, amelyekre sokan úgy tekintenek, mintha szerkesztett, felelős hírcsatornák lennének. Pedig miként a tartalmukat fönntartással kell fogadnunk, úgy a nyelvezetükkel is hasonlóképp kellene bánnunk.

Hogy milyen határig mehetünk el a durva szavak használatával, arra nehéz volna szabályt alkotni, inkább érezni kell. Miként komolyzenei koncertre nem rövidnadrágban és pólóban, focimeccsre pedig nem nyakkendőben és öltönyben jár az ember, úgy a durva szavak használatában is tudhatja, hogy ha „muszáj”, hol, hogyan és mikor alkalmazhatók.

S mert gyakran az irodalmi vulgarizmussal mentegetik a köznyelvi csúnya beszédet, erről sem hallgathatunk. Irodalmi szövegben kiváló eszköze lehet a valósághű ábrázolásnak, másrészről pedig vannak rossz irodalmi művek ezzel és enélkül is. Alighanem minden író vagy költő büszke lenne arra, ha a nép az ő műveiből tanulna meg káromkodni.

Esterházy Péter így írt a kérdésről: „Az a szemrehányás, hogy az irodalom rossz példát mutat, nem helytálló. Hát először is nem jó példát mutatni van az irodalom. Nem arra való, nem arra van, hogy irodalomórák tárgya legyen. (…) Magam is olvasó lévén, szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra. Te, drága Olvasó, te beszélsz így, mért gondolod, hogy a könyvekben nagyon mást találnál!…”

S hogy vidámabb hangon is rámutassunk a téma bonyolultságára, álljon itt Lackfi János Trágár beszéd című versének három versszaka, gyermekszemmel a megjavulás szándékáról: Meg hogy utolsó hörcsög, / kapja el a lasszómat, / az agyát szétbosszantom, / köbön rúgom, azt jól van. // Az édes anyukája / egy katonai hunta, / és gólyatöcs az öccse, / buta csipa a húga. // Megfognak és beírnak, / szigorúan rám néznek, / pedig csúnyát nem mondtam, / nem értem az egészet.