2023. február 1., szerda

Sikeredző tárcával

Zoran Gajićtyal négy évtizeddel ezelőtt, a 80-as évek elején Újvidéken találkoztam. A Vojvodina röplabdaklubnak akkor még a Gál László utcában voltak klubhelyiségei, ahova sok más újságíróval együtt hetente többször is betértem. Mindig volt valami érdekes új hír, a klub akkortájt kezdett növekedni, pezsgett ott az élet. Egy napon fiatal, sötét szakállas, aszkéta arcú legényke ült az egyik sarokban valami papírokat bújva.

– Lehet, hogy majd foglalkoztatjuk. Sok szépet hallottunk róla, ő az omoljicai Mladostban már edző, és éppen megkapta a vajdasági utánpótlás-válogatottak vezetését. Rajta lesz a szemünk… – mesélte a technikó, és ennyiben maradtunk.

Rövidesen ott voltam Fočában, a valaha népszerű partizánolimpián, a köztársasági és tartományi válogatottak meglehetősen színvonalas ifjúsági bajnokságán. A vajdasági röplabdázókat az a szakállas fiú vezette, ott volt a csapatban a később híres Žarko Petrović és Radovan Dabić, és mindenkit fölényesen megvertek. Ekkor ismerkedtünk meg hivatalosan is. Céltudatos, szakmailag elkötelezett, nagy tudásszomjú, határtalanul komoly és figyelmét minden apró részletre kiterjesztő edzőt láttam magam előtt. S akkor már biztos voltam benne, hogy egy nem is távoli napon ő lesz a Vojvodina csapatának az edzője, de fogalmam sem volt, mint ahogyan senki sem sejtette, hogy annál sokkal többre viszi.

A Vojvodina 1985-ig megerősödött, komoly csapatot állított össze, és a sikerek érdekében Leszek Dorosz hírneves lengyel edzőt is szerződtették. S ki lett a segédje? Persze hogy Zoran Gajić, akinek a pályafutása ezzel egészen felgyorsult.

Amikor Dorosz titulusokkal díszített munkája véget ért, a vezetőedzői munkát Gajić kapta meg. A Vojvodina vele is szárnyalt, zsinórban nyerte a hazai címeket, Európában a legkiemelkedőbb csapatok méltó ellenfele volt, és dobogóra is tudott lépni. A külföldi klubok nemcsak a Vojvodina játékosait környékezték meg, hanem Gajićot is. Újvidékről Görögországba vezetett az útja, onnan Törökországba, Oroszországba, az edzői munkát pedig érdekes módon az azeri Rabita női csapatánál 2011-ben klubvilágbajnoki címmel koronázta meg.

Gajić már befutott, tapasztalt és nagy tekintélynek örvendő edző volt, amikor 1994-ben feloldották a kis Jugoszlávia elleni zárlatot, a röplabda-válogatott pedig alkalmat kapott, hogy soron kívül beugorjon az 1995. évi athéni Eb selejtezőjébe. A kapitányi posztra a szövetség mindenki számára elfogadható megoldásként Gajićot nevezte ki. Új, pompás alkalom adódott, s Gajić a nagyon erős csapattal ki is használta.

Előzőleg egy apró problémát kellett megoldani. Gajićnak akkor nem volt útlevele, és szinte órákon belül kellett szerezni egyet, hogy a csapattal kiutazhasson a Svédország elleni első meccsre. Összefutottunk a városban, és amikor megtudta, hogy a rendőrségre tartok, hogy átadjam az útlevélkérelmet, hívott, hogy menjek vele a Vojvodinába, ahol a technikó éppen azon dolgozik, hogy neki szerezzen kapcsolatot a gyorsított eljárásra. Majd ő megkéri, hogy legyek vele együtt a csomagban, mintha én is utaznék a válogatottal. A technikónak nem volt kifogása, a belügy illetékes osztályán már vártak bennünket, az adatok felvétele után pedig elküldtek bennünket egy kávéra, azzal, hogy fél óra múltán már fel is vehetjük a vadonatúj útlevelet. A kávézás alatt részletesen elmondta, mit remél az Eb-n, pontosabban hogyan akar érmet nyerni, amiből persze exkluzív írást tehettem a szerkesztő asztalára.

Lehet, hogy sokan meglepődtek, én viszont nem, hogy Athénben valóban bronz termett, amit a következő hét évben még ugyanannyi trófea követett a nemzetközi porondon. Gajić és válogatottja 1996-ban olimpiai bronzot, 1998-ban vb-ezüstöt nyert, a csúcs pedig az ezredfordulón következett a 2000-es olimpiai és 2001-es Eb-arannyal.

Szerbiából Gajić útja az orosz válogatotthoz vezetett, velük 2005-ben Eb-, 2006-ban világligaérmet nyert. Utolsó kapitányi munkája az iráni válogatottnál adódott. Közben tanár volt az újvidéki és a belgrádi testnevelési egyetemen, majd 2016-ban általános meglepetésre a szerb szövetség elnöki posztját is megkapta. Egykori játékosa, Vladimir Grbić volt a fő esélyes, de aki jól ismerte Gajićot, tudta, hogy nem tetszőlegesen pályázott, hanem jól megtervezte az egészet. Mi sem természetesebb, hogy ezúttal is nyert, 2020-ban pedig újraválasztották.
Mindössze két évvel később, a mandátuma felén, a 64. születésnapjához (december 28.) közeledve még egy lépcsővel feljebb lépett. Felajánlották neki a sportminiszteri tárcát a legújabb kormányban, amit el is fogadott, és a múlt héten hivatalba is lépett. Az idő majd megválaszolja, hogy sikerül-e elődeinél többet tennie a szerbiai sportért és testnevelésért.