2023. február 9., csütörtök

Szívet és árnyékot cseréltek

A Ziggurat Project és a nó-dráma

Esumi és Asao járt Magyarkanizsán. Nemcsak a cím, a meghatározás hangzik újdonságként, hanem a magyarkanizsai közönség számára elhozott, sőt, joggal mondhatjuk: itthon bemutatott katartikus előadás is. Kalmár Ákos magyarkanizsai művész többedmagával a községnapi rendezvénysorozat egyik színfoltja volt, amikor bemutatták azt a budapesti II. RS9 Off Független Színházi Fesztivál fődíjas előadását, amely a rendező-koreográfus és szereplő Kalmár elmondása szerint  összművészeti alkotás.

„Acsai Roland Bárka-, Radnóti- és Zelk Zoltán-díjas drámaíró, író, költő, műfordító modern nó-dráma átiratát a fizikai és tárgyszínház eszközeivel állítjuk színpadra: a nem szokványos módszereket alkalmazó rögtönzött élőzenét – mely a hagyományos nó-dráma szikár zeneiségéből és az autentikus mezőségi dallamok letisztult dallamaiból merít – a keleti mozgásformák és az erdélyi páros táncokat, valamint egy organikusan változó installációt társul hívva.” – Ez áll a produkció ismertetőjében. Kalmár Ákossal kicsit a színfalak mögé néztünk.

– Acsai Roland kereste meg a Ziggurat Project csapatát, amely többek közt egy összművészeti, térspecifikus előadásokkal és szociálisan érzékeny témákkal foglalkozó budapesti csoportosulás, hogy írt egy nó-dráma imitációt, érdekel-e bennünket? Tőlük, én örömmel vettem a kihívást, hiszen amióta az eszem tudom, érdekel Japán – kizárólag tradicionális – kultúrája. Már fiatalon elkezdtem foglalkozni az ottani harcművészetekkel. A budapesti tanulmányaim alatt gyakorlatban japán kalligráfiával, elméletben a szertartásos táncokkal (kagura, sintó), zen buddhizmussal és a teaszertartás alapjaival is foglalkoztam, és ezek csírái, átértelmezve ugyan, de láthatók az előadásban – mondta a művész.

A nonverbális kommunikáció itt aztán tényleg érvényesült és a befogadó az éppen benne zajló örömet vagy csatákat tudta megélni az előadás alatt. Abban, hogy ez egy szerelmi viszontagságokat zenével és kifejező mozgással megéltető előadás volt, nincs kétség. Kalmár Ákos szerint egy közönségtalálkozó alkalmával fény derülhetett volna arra, hogy az előadás során a nézőkben milyen érzések és benyomások csapódtak le, hiszen mindkét oldalról fontosak a visszajelzések. Magyarkanizsán ez meg is történt, de nem a szokványos keretek között, hanem a produkció szereplőivel való találkozás alkalmával, az előadás helyszínétől néhány méterre, kötetlen formában.

– Annak nagyon örülök, hogy az előadás végeztével majdnem teljesen megtelt a magyarkanizsai Art Kávézó azokkal az emberekkel, akik megnézték a produkciót. Jó dolgokat mondtak el, lelkesek voltak. Volt, akinek a belső szeme előtt havazott a színpadi táj, gondolom, ő a szereplők lelkének állomásait egyfajta tájképekhez hasonlította, de volt olyan is, aki a famaszkokat a gyökerekhez kapcsolta, az otthonhoz, a csengő hangját a gyermekkorához. Az ilyen jellegű táncelőadásoknak a mérvadója kell hogy legyen, hogy szabad teret enged, és nem terel. Egy ilyen darabnál, amikor van egy drámai szöveg, szerintem izgalmas lehet az, hogy egy picit belekóstoljon a közönség abba a belső alkímiába, hogy a rendező és a kollégái hogyan kezdtek dolgozni vagy egyáltalán gondolkodni a produkcióról. Ennek a kommunikációs formának még nincs hagyománya, és elsősorban a közönségnek hasznos. Az előadásnak van egy táncos és egy zenei íve is, melyek egyenrangúak – magyarázta Kalmár Ákos.

A színpadon beszéd nélkül, mozgással, arcjátékkal egy olyan történet elevenedett meg, amelyben a zenészek például nem csak zenészek voltak, a szerelmesek pedig szívet és árnyékot cseréltek.

– A drámában megtalálható lineáris szálat vittük végig, ami ténylegesen szerelmi történet. Megpróbáltatásokkal teli szerelmi történet. Fontosnak tartottam, hogy kipróbáljam, nonverbálisan is meg lehet-e jeleníteni a drámát. Roland szövege gyönyörű, képi, leíró, nálunk viszont egy szó nem hangzott el. Ez nem az eltáncolt versek kategória – fejtette ki beszélgetőtársunk. Elárulta azt is, hogy korábban egy kis szüzsével készültek az egyik előadás előtt, de erről az elképzelésről később letettek, mert nagyban befolyásolta a befogadást.

– A táncosok (Kovács Emese és jómagam) és a zenészek (Munkácsi Ádám /fuvola/ és Szegő Dávid /dob/) szerepköre itt-ott cserélődik, változik az előadás során. Ami a táncot illeti, megjelennek a kortárstánc bizonyos válfajai, technikái, általunk vett értelmezései. Merítettünk a butoh filozófiájából, főleg az elején, utána a kortárstánc és japán harcművészetek fúziójára építünk, majd az egész átcsap egy tárgyszínházi világba, a végén pedig fragmentumokban megjelennek a magyar néptánc elemei. A zeneiség hasonlóan összetett módon épül föl. Ádámtól azt kértem, hogy keresse meg, mik a magyar és a távol-keleti, főleg a tradicionális japán zenei pentatónia hasonlóságai, ezeket viszonyítsuk egymáshoz. Különösen fontosnak tartom a hosszú zenei és mozdulati csendeket az előadásban, ami mint olyan, manapság nagyon ritka. Egy alkalommal Szabados György zeneszerző arról beszélt, hogy amikor a tücskök ciripelnek, udvarolnak egymásnak, ott nem a hangon, hanem a hangok közti csendeken, a szüneteken van a hangsúly. A csend a mondanivaló. Ezt a példát gyakran emlegettem. Egyébként a nó-dráma egy veretes szerkezet, ma már a japánok számára is nehezen érthető lassú, tradicionális színházi forma, így viszonylag sokat kutattunk elméletben, zenében és mozgásban egyaránt, hogy ezt hogyan tudjuk alkalmazni a jelenre és magunkra – tudatta a művész, aki arra is kitért, hogy ebben az előadásban a szerelem hogyan vonul végig.

– A szöveg arról beszél, hogy a fiú és a lány, akik szerelmesek, azért, hogy bátorítsák egymást, szívet és árnyékot cserélnek. A két másik szereplő: a Bambuszliget Boszorkánya és az Isten, mint legyőzendő feladatok jelennek meg, azért, hogy a szerelmesek együtt legyenek. Ezt például úgy tudja az egyik karakter megoldani, hogy az ellenkező nemű társának az árnyéka fogja őt segíteni. Aktuális olvasatom az előadásról: mindannyian egy történetben élünk, de más valóságban. Vagy talán mindannyian egy valóságban élünk, de különböző történetekben. És közben csak egy maszk van. Vagy a valóság és a történet egy, számtalan maszk lehetőségével  – engedett beljebb a megértésbe Kalmár Ákos. Bár a kísértést érezni és érteni vélőknek is szabad asszociációt engedett, azt is elmondta, hogy az értelmezés nagyban függ a lelkünkben zajló folyamatoktól. A szereplők famaszkokat öltve is megjelentek a színpadon, mely kérgeket Magyarkanizsán találta és dolgozta át a rendező, a maszk a nó-színház elengedhetetlen eleme. Talán ettől is lett kanizsaibb az előadás, ami a szerepváltást is megjeleníteni hivatott.

– Szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy Magyarkanizsán a község napján felléphettünk, és hogy a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap (Imre Zoltán Program) mellett támogatták az előadást, az ottani Regionális Kreatív Központnak a próbatermet, Dobó Lászlónak a fények terén nyújtott segítséget. Megemlítem még a világjáró Batarita koreográfus, táncos és a budapesti Japán Alapítvány kezdeti segítségét és támogatását, nélkülük nem jöhetett volna létre ez az előadás.

Kalmár Ákosék előadása Magyarországon már díjnyertes, de különösen a mostani visszajelzések alapján tervezik, hogy Vajdaságban több helyszínre is igyekeznek eljuttatni a férfi és a nő egymásra találásának történetét, színházakban, fesztiválokon, de akár beavató színházi előadásként is el tudják képzelni, tizenévesek számára.