2024. április 24., szerda

Óda Szarajevóhoz és az ottani csevapcsicsához

Danis Tanović Deset u pola (Tíz csevapcsicsa szomunban) – Filmrecenzió

Az ember életében vannak városok, amelyeknek az utcáin sétálva az ember akaratlanul is úgy érzi magát, mintha megtalálta volna másik otthonát. E sorok írójára legutóbb Szarajevó volt ilyen hatással, ahova néhány évvel ezelőtt turistaként látogatott el, de alig tette meg az első lépését az utcákon, a város azon nyomban belopta magát a szívébe. Ahogyan Aleksandar Hemon bosnyák származású amerikai irodalmár is szépen leírta: „Szarajevó világa: okosak és kapzsik, mohók és szépek, fáradtak és fiatalok, fiatalosok és eszeveszettek, gazdagok és szegények, erősek és betegek, magasak és alacsonyok, dühösek és a lusták, a színesek és a zsenik, a diaszpóra, a fociszurkolók, a gyerekek és a felnőttek, hűségesek és hűtlenek, hatalmasok és jámborok – együttvéve összesen csaknem négyszázezer városatom. És Szarajevót vagy szeretni lehet, vagy nem lehet szeretni.”

Aki egyszer ellátogat ide, végigsétál az utcáin és elbeszélget a város lakóival, örökre a rabjává válik, és lélekben mindig is a Miljacka folyó partján marad. 

Erről a maga nemében egyedülálló, az évszázadok viharában sokat szenvedett városról és lakóiról szól Denis Tanović legújabb, Deset u pola (Tíz csevapcsicsa szomunban) című filmvígjátéka, amely egyfajta óda Szarajevóhoz és a címben is szereplő csevapcsicsához.

Számtalan változata van, de ezek közül a szarajevói a legfinomabb. Az, amelyik 3 az 1 arányban összekevert darált marha- és bárányhúsból készül, s véletlenül sem egyszerű mezei lepényben szolgálják fel, hanem bosnyák kenyérlepényben, amit a helybeliek szomunnak neveznek.

A film cselekménye a Baščaršiján, a javarészt turizmusból élő városrészben játszódik, amelyik a világjárvány után kezd magához térni. Ekkor látogat el a Baščaršijára Gordana Matić (Anja Matković), a rendkívül népszerű influenszer, aki a város legjobb csevapcsicsájából szeretne enni. Először az óriási álmokat kergető Enis Hadžihadžićhez (Branko Đuričić) tér be, aki éppen a nemzetközi kasszarobbantó üzletének a megvalósításán fáradozik, ezért nincs ideje a „zágrábi fruskával” foglalkozni, ezért a tőszomszédságában úgyszintén csevapokban utazó cimborájához, Izo Mulahadžićhez (Izudin Bajrović) küldi, s ezzel kerekestül felforgatja a čarsija életét. Az influenszer ugyanis Izo csevapcsicsáját nevezi ki a legjobbnak a több százezres nézettséget produkáló videójában. A turisták elözönlik Izo csevapcsicsasütödéjét, amit a többi csevapos sem néz tétlenül, és a maffiavezérek találkozójára emlékeztető összejövetelükön azt követelik, hogy egy verseny keretében derüljön ki, hogy valójában melyikük csevapcsicsája a legfinomabb. A cselekmény másik, nem kevésbé lényeges szálán pedig a két csevapsütő mester gyermekei közötti szerelem igyekszik kibontakozni, azzal, hogy mindketten azon tépelődnek, hogy érdemes-e otthon maradni, a családi házban, és napról napra csevapot sütni, és naponta a megélhetésükről gondolkozni, vagy pedig egy mély levegőt véve Európába dobbantani, oda, ahol az álmaikat meg tudják valósítani, és sokkal könnyebb a megélhetésük. Végül pedig, annak ellenére, hogy az utóbbi opció a legvalószínűbb, számukra mégis a családjuk, a szülővárosuk és a büszkeségük a legfontosabb. Persze az eredeti bosnyák humorral átszőtt filmben a szarajevói hétköznapok tipikus hősei is feltűnnek: Enis, a valamin örökké agyaló, bizniszelő és álmodni nagyot merő, önjelölt üzletember, az egymás étkét lebecsülő csevapsütödések, olyan egykori háborús hősök, akik összecsapások helyett inkább az ellenséggel bizniszeltek és így meggazdagodtak, az üzleti és a bűnözői élet mezsgyéjén dőzsöltek, és alárendeltjeik, akik seftelő feletteseik helyett is megvívták a háborút, no meg az egyszerű, egyik napról a másikra élő szarajevói polgárok is megjelennek az alkotásban. Tanović emellett egy-egy villámjelenet, poén erejéig a szarajevói művészeti és könnyűzenei színtér aduászait is felvonultatja: Goran Bregovićot, a legendás Bijelo dugme zenekar egyik oszlopos tagját, Halid Bešlić bosnyák népdalénekest, Elvis J. Kurtović rockzenészt, a Szarajevóban kialakult New Primitivism szubkulturális mozgalom egyik úttörőjét és Brano Jakubovićot, az Európában is népszerű Dubioza Kolektiv zenekar egyik tagját.

Tanović filmjében egyrészt komoly hangsúlyt fektetett a filmben felcsendülő zenére, amely a szarajevói rock- és könnyűzenei színtér egykor és jelenleg népszerű előadói tolmácsolásában csendül fel a Bijelo dugmétól és az Indexitől kezdve a Valentino a Regina együtteseken, Kemal Montenón Elvis J. Kurtovichon át a jelenleg is sikert sikerre halmozó Letu Štuke és Dubioza Kolektiv zenekarokig. Emellett számos, a boszniai fővároshoz, a Baščaršijához, illetve a szarajevói csevapvcsicsához kötődő urbánus legendát is felvonultat egyfajta easter eggek (filmekben, számítógépes játékokban, szoftverekben, a programozók által elrejtett vicces utalások, üzenetek) formájában.

A film végén pedig nemcsak az derül ki, hogy Szarajevóban kinél is lehet enni a legjobb csevapcsicsát, hanem arra is fény derül, hogy egy bájos influenszer és egy sok pénzzel kecsegtető üzlet miatt nemhogy a családi kapcsolatokat nem érdemes összezavarni, a hosszú éveken tartó barátságot végképp nem szabad felborítani, bárhol is élünk. Vagyis a filmben Izo Mulahadžić kávézás közben lakonikusan megindokolja Enisnek, hogy miért nem hajlandó üzlettárs lenni az „évszázad bizniszében”: „ne valja pos’o radit s jaranima, il’ sjebeš pos’o, il’ sjebeš prijateljstvo”, vagyis magyarul: Nem jó haverokkal üzletelni, vagy a melót b..szod el, vagy a barátságot.